Levéltári Közlemények, 39. (1968)

Levéltári Közlemények, 39. (1968) 2. - Ember Győző: A levéltártörténet módszertanához / 155–176. o.

A levéltártörténet módszertanához 173 domány széles körű és beható művelése során nyert tapasztalatok alapján lehet majd kialakítani. Levéltártörténetnek és levéltártudománynak nemcsak tárgya és módszere közös sok tekintetben, hanem forrásuk is sok vonatkozásban azonos. Legfőbb forrásuk maga a levéltári anyag, «a levéltári iratoknak múltja és jelene. Forrásaik a levéltári intézmények, a levéltári technika, ezeknek múltja és jelene. És forrásuk nem utolsósorban a levéltári munka, ugyancsak a maga színes, sokrétű múltjával és jelenével. Mind a levéltártörténet, mind pedig a levéltártudomány eredményes művelése érdekében szükséges, hogy minél gazdagabb és minél könnyebben használható források álljanak rendelkezésre. Hogy a levéltártörténetnek és a levéltártudománynak milyenek legyenek a forrásai, az nem utolsósorban a levéltári intézményeken múlik, amelyek ezt a forrásanyagot részben maguk gondozzák, részben maguk hozzák létre. A levéltári intézményeknek egyik elsőrendű kötelességük, hogy a levéltártörténet és a levéltártudomány forrásanyagát biztosítsák, hogy minden adatot, amely a levéltári anyagra, a levéltári intézményekre, a levéltári technikára, a levéltári munkára vonatkozik, gondosan megörökítsenek. Szinte érthetetlen, de tény, hogy amikor levéltáraink életének egészen jelentéktelen eseményeiről — pl. munkaköpenyek vásárlásának engedélyezéséről — aktát veszünk fel, ugyanakkor több éven át folyó nagy rendezési munkákat, sokkötetes kiadványok készítését, ezeknek a levéltári munkáknak a menetét, a résztvevőit, a tapasztalatait nem örökítjük meg aktákon. Munkatervek és munkabeszámolók említik csupán őket, néhány szóval, e műfajok jellegének megfelelően. Pedig az ilyen munkákról készített alapos és részletes feljegyzések lehetnének a legértékesebb forrásai levéltártörténetnek és levéltártudománynak egyaránt. Az ilyen feljegyzések segíthetnének a legjobban e tudományágak módszertanának a kialakításában is. Végezetül, de nem utolsósorban, hangsúlyozni kívánom még azt, hogy noha a levéltártörténetet a történettudomány önálló ágának tartom, amelynek megvan a maga sajátos tárgyának megfelelő sajátos módszere, ez a tény távolról sem jelenti azt, hogy a történettudomány általános módszerét figyelmen kívül hagyhatná, hogy a történettudomány általános módszertani követelményei ne vonatkoznának a levéltártörténetre is. E követelmények taglalásába nem bocsátkozhatom, csupán egyet emelek ki közülük: az összehasonlítást. Az összehasonlítás a levéltártörténetnek is ugyanolyan alapkövetelménye, módszertani bázisa, mint a történettudomány bármely más ágának. Ahhoz, hogy a korábban említett levéltári Linné a maga művét megalkothassa, hogy az irattári és levéltári rendszereket közös, egységes rendszerbe foglalhassa, szükség van arra, hogy a különböző országok és korok iratkezelésének, irattári és levéltári rendszereinek a törtenetét monográfiák egész sora dolgozza fel. E levél tártörténeti monográfiák szerzői pedig, amikor az iratkezelés, az irattári és levéltári rendszerek alakulását vizsgálják, ezt a vizsgálatot mindig összehasonlító alapon kell, hogy végezzék.