Levéltári Közlemények, 38. (1967)
Levéltári Közlemények, 38. (1967) 1. - Mályusz Elemér: A magyar medievisztika forráskérdései : medievisztika és oklevélkiadás / 3–29. o.
6 Mályusz Elemér választó vonal 1526-nál húzódott, s így a régibb korszakból aránytalanul sok kis részlet került tárgyalásra, ugyanakkor a XIX. századból annál kevesebb, már gyermekkorunkban hozzászoktunk, hogy a középkor részletes megismerését kötelességünknek tekintsük. Az egyetem a tanulmányi időt hasonló módon osztva ketté, még pedig, hála vizsgarendszerünknek, igen hatásosan, tovább erősítette az uralkodó felfogást. A kutatógenerációk azután egymásnak adták örökségül, hogy az önálló Magyarország életének feltárása mint alapos felkészültséget igénylő stúdium megbecsült és különösen kedvelt legyen. Azonban a szakemberek minden próbálkozása hiábavalónak bizonyult, hogy problémáik iránt érdeklődést, tanulmányaik számára meg olvasókat szerezzenek. A két világháború között már a hivatalos történettudomány figyelme is a XVIII—XIX. század felé fordult. Mindamellett a középkorkutatást változatlan megbecsülés kísérte. Nemcsak Szekfü Gyulának neve lett közismert, hanem a Magyar Történet-ben szerzőtársáé is. Hóman Bálint könyveit nem olvasták ugyan, ennek ellenére a tekintély és hatalom kijutott neki. Tudták róla, hogy a Mohács előtti Magyarország korának kutatója, azon évszázadoké, amidőn a Habsburg-problémától nem befolyásoltatva élhette a magyarság a maga életét, alapíthatta és erősíthette meg államát, amidőn — időközönként — „három tenger mosta határait" s ez elég volt, hogy mint történetíró közismert legyen. Bármily kevéssé mérkőzhetett Szekfüvel történetírói tehetség dolgában, a témakör feledtette képességei gyengébb "voltát. Az övéhez hasonló előnyös helyzetet a középkor kutatói egyetemlegesen élveztek. Figyelemre méltóknak nyilváníthattak oly témákat, amelyekkel egyenrangúakat, jelentéktelenségük miatt, a XIX. sz. művelői resteltek volna vizsgálat alá venni, hiszen joggal tarthattak az olvasók azonnali elutasításától. Mivel a magyar középkor kutatójának a józan értelem kétkedő megjegyzésétől nem kellett tartania, sok érdektelen részletkérdés megtárgyalására sor került. Lényegében a tanulmányok,olvasói maguk a szakemberek voltak, oly végtelen türelemmel eltelve, hogy minden dolgozatot elfogadhatónak találtak, ha a szerző a forrásanyag összegyűjtése és az irodalom értékesítése tekintetében a szokásos követelményeknek eleget tett." Marxista művelődési politikánk és marxistává átalakuló történettudományunk felismerte tudományszakunk kezdetlegességeit s bátor elhatározással azok kigyomlálásához fogott. Érvényre juttatta a lényeg kutatásának elvét 1 , sajnálatos módon azonban csak bizonyos kérdéseknél kívánta meg a forrásanyag összegyűjtését, egyes esetekben ellenben felmentést adott az elmélyülő vizsgálódás alól. Csak kivételképpen fordított kellő figyelmet a gazdasági viszonyok megismerésére, a társadalmi fejlődés fogalmát pedig erősen leszűkített értelemben használta. Kitűnő munkák így is napvilágot láttak, mennyiségre azonban összezsugorodott a középkorral foglalkozó szakirodalom. Főleg azon fiatal történészek számának feltűnő megfogyatkozása sajnálatos, akiktől valamikor elvártuk, hogy egy-egy problémára vonatkozólag összegyűjtsék az okleveleket, kutatásaik eredményeit pedig a külföldi színvonalat elérőén ismertessék meg. Mindez azonban még a kisebb baj. Súlyosabb következményekkel járt, hogy a középkor kutatása mind máig változatlanul mint nemzeti történetünk egyik — bár már nem túlbecsült, de mégis egyedülállónak vélt — szakaszának vizsgálata érvényesül. Ezt az állapotot a nacionalizmus örökségének tekinthetjük. A XVI— XVII. századra vonatkoztatva élénk vitákban, a közelmúlt évei során már győ-
