Levéltári Közlemények, 38. (1967)

Levéltári Közlemények, 38. (1967) 1. - IRODALOM - Degré Alajos: Csizmadia Sándor: A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy-korszakban. Bp., 1966. / 110–112. o.

Irodalom 111 ház belső életébe is, az egyház viszont igyekezett e befolyást minél jobban kiküszöbölni, szervezetében, működésében minél inkább függetlenné válni, hatalma teljében szinte államot alkotni az államban, vagy éppen az államhatalom felett is gyámkodni (VII. Gergely és VIII. Bonifác). Ebből természetesen tömérdek vita támadt, melyben mindkét fél főleg jogtörténeti érveket használt. "Werbőczytől Mályusz Elemérig a magyar történelemnek és a magyar államjognak szinte minden tudósa szükségszerűen kellett foglalkozzék az egyház és állam viszonyának kérdésével, és ezzel kapcsolatban akár a saját, akár az ellenfél részéről felhozott jogtörténeti érvekkel. E viták során keletkezett elméleti és gyakorlati, tudományos és publicisztikai munkáknak se szeri se száma. Puszta áttekintésük is külön tanulmányt igényel. Csizmadia főleg a Horthy korszak huszonöt évének gyakorlatát kívánja bemutatni. Sok ismerős anyagot is összefoglal, de még több a szakember előtt is áj adatot és érvet ;

mutat be. Minthogy azonban a Horthy-kor egyenes folytatása volt a sok évszázados feudális és polgári fejlődésnek, a Horthy-kor gyakorlatát nem dolgozhatja fel az előzmények alapos tárgyalása nélkül. Ezért dolgozatának első 100 oldalát az egyház és állam közötti kapcsolat fejlődésének általános ismertetésének kell szentelje, az államalapítástól az 1919. évi Tanácsköztársaság megdöntéséig, de a későbbiekben is számos részletkérdést, pl. a közalapítványok kezelését, a párbért, a magánkegyuraságot először évszázadokra visszamenőleg történetileg tekinti át, és csak azután kezdi tárgyalni a Horthy korban felmerült problémákat, és azok megoldási módját. A Horthy-kor gyakorlatát főleg eredeti levéltári kutatások alapján mutatja be. Két fő forrása a külügyminisztérium levéltára és az esztergomi prímási levéltár, de igen sok egyéb levéltárból is hoz adatokat, pl. a pécsi, váci és szegedi püspöki levéltárból, de még a területi állami levéltárakból is. Az előzményeket elsősorban a szakirodalom alapján mutatja be. Ez sem felesleges munka azonban, mert logikus, történetileg és jogilag is jól áttekinthető rendszerben a szétágazó nagy viták minden kérdésével foglalkozik, minden véleményt ismertet és bírál. Könyve alapján tehát az egész kérdéskomplexumot megismerhetjük, éspedig európai távlatokba beállítva. Sem a régebbi korokra nézve, sem a két világháború közötti időre vonatkozólag nem mulasztja el a többi európai ország állásfoglalásának és joggyakorlatának vázolását, tehát nem csupán „a magyar glóbusz" szemével vizsgálja a kérdéseket. Sőt egyéni állásfoglalásai is vannak, pl. abban a kérdésben, mi volt a jogalapja első királyaink egyházszervezési és püspökkinevezési intézkedéseinek. Kár, hogy álláspontja részletes kifejtését és bizonyítékait egy kéziratban levő munkája tartalmazza, melynek gondolatmenetét itt csak nagy vonásokban ismétli. Vitathatónak tartjuk ugyanis, hogy ha a XII. században már kétségtelen adatok vannak a „magamegyháza" fogalmának ismeretére, miért ne gyakorolhatták volna azt a XI. század elején is. Hisz a magyar állam és társadalom szervezete a kifejlett feudalizmust jelentő XIII. század, a nagy birtokadományozások rendszere és a rendek szervezkedése előtt nagy változásokon nem ment át. Teljesen egyetértünk azonban a „magamegyháza" elvének nem germán, hanem általános feudális intézményként megjelölése tekintetében, amit az újabb német jogtörténetírás is elfogad. (Conrad: Deutsche Rechtsgeschichte. Karlsruhe 1962. I. 126. 1.) E részben talán bővebb kifejtést érdemelt volna a római szentszék és a Habsburgok között a főpapi kinevezések tekintetében felmerült XVI—

XVII. századi ellentét. (Fraknói: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a szentszékkel. II. 344—7. 1.), és a főpapi kinevezések ügyében a dualizmus korában kialakult gyakorlat. Ezt a szerző úgy látszik kevésbé fontosnak találja, mert Eckhart-nak 1935-ben megjelent idevágó tanulmányára más helyen hivatkozik, de eredményeit nem közli. Bár a könyv az egyházak jogi kapcsolatait tárgyalja, túlnyomó részben a katolikus egyház és az állam jogi kapcsolataival foglalkozik. Nagy vonásaiban ismerteti ugyan a vallásszabadságért folytatott küzdelmeket a bécsi békétől II. József türelmi rendeletéig, sőt a reformországgyűlések vitáiig, — teljesen mellőzi azonban a protestánsok házassági pereire vonatkozólag a Resolutio Carolina (1731) és II. József házassági pátensének ismertetését. Így kimarad a könyvből az az anomália is, hogy 1791-től 1795-ig a katolikusok házassági köteléki perei a szentszékek hatáskörébe tartoznak, de a más valláshoz tartozók ilyen pereiben Magyarországon a megyei, városi, 1871 után a királyi bíróságok ítélkeztek. Ugyancsak igen részletesen foglalkozik a katolikus egyház vagyonfelügyeletével és az egyházközségi adó kialakulásával, de nem szól a protestáns egyházi adó kialakulásáról, jellegéről, behajtási problémáiról, és a protestáns egyházak vagyonának állami felügyeletéről. Pedig kimutatja, hogy a protestáns felekezetek kezén is mintegy 100 000 kat. hold földbirtok volt (177. 1.), adójuk pedig az egyháznak lényegesebb bevételi forrása volt a r. kat. egyházi adónál. (244—250. 1.)