Levéltári Közlemények, 37. (1966)

Levéltári Közlemények, 37. (1966) 2. - IRODALOM - Vörös Károly: Balogh Jolán: A művészet Mátyás király udvarában I–II. k. Budapest, 1966. / 351–355. o.

354 Irodalom rózsaszín zsinórjaiig is elmegy; a hímzett ruhaujjakat illetőleg pedig a Bakócz 1512. évi római bevonulásáról tudósító modenai követjelentésekből kibontakozó képig. Nem kevésbé jellemző például, hogy a subáról, mint a korabeli magyar férfiviselet e jellegzetes darabjáról 5 hasábon át közöl korabeli írásos említéseket, majd a kortársi, illetve XVI—

XVII. századi subaábrázolásokat sorolja fel, 3 analógiánál képet is közölve. S igen helyesen: minél jelentéktelenebb, tömegesebb a szóbanforgó tárgy, s minél kevésbé van róla. eredeti megmaradt példányunk, annál részletesebb az analógiák felsorolása, annál inkább kerülnek a jegyzetekbe már valóságos kis művelődéstörténeti értekezések, hasznos segítőiként a ma már nem látható tárgyat rekonstruálni kívánó képzeletnek. A szerző azonban e művészetet legtágabban értelmezett alkotóinak vonatkozásában is rekonstruálni kívánja. Az adattár //. része foglalkozás szerinti sorrendben sorolja fel a kor e művészet létrehozásában legtávolabbról is részes személyeit, s a rájuk vonatkozó egykorú adatokat. Sokat és sokszor, s sajnos többnyire joggal panaszkodunk történetírásunk forrásbázisának szegénységére: nos, ha már a tárgyi emlékekre vonatkozó forráshelyek meglepő gazdagságú felsorolása nem győzött volna meg, úgy e száznál több személyre adatokat tartalmazó névjegyzék ismét meggyőzhet bennünket arról, hogy megfelelően elemezve és szétbontva, még a szegényes forrásbázis is tulajdonképpen milyen sok és sokféleképpen összerakható, felhasználható konkrét adatot ! tartalmaz. Jól mutatja ezt nem egy, csak vaktában felütött név meglepő gazdag dokumentációja. Pl. Bernardus Lupus Itaíus selyemszövőre 1489—1495 közönről 11 adatot találunk: igaz, hogy abból 8 II. Ulászló budai, 1 pedig Estei HyppoÜt esztergomi számadáskönyvéből való, — de mellettük találunk 2 milánói adatot is, a mester Magyarországról Milánóba történt érkezéséről, s az adattár, egy másik adata kapcsán, Lucas Lupus 1476-ban Mátyásnál járt milánói követtel való esetleges rokonságát is sejtteti. Beatrix nápolyi szabójáról 15 adatunk van, egy Mátyás nevű budai üvegesről 1462—1497 között 7 különböző Dl szám alatti oklevél őrzött meg adatokat. Hosszan folytathatnók az egyes adatoknak (pl. az udvarral kapcsolatban állt kereskedőkre vonatkozó, személyenként is meglepően gazdag adattömegnek) felsorolását: úgy véljük azonban, ennyi is elég ahhoz, hogy a levéltári anyagunk minél több oldalú, aprólékos, de szigorúan rendszeres feltárása által várható eredményekre a figyelmet — e kötetnek is egyik nagy tanulságaként — itt is felhívjuk. Befejezésül az adattár ///. részében maga a mecénás, a király lép elénk: az ő mecénási tevékenységére vonatkozó, roppant bőséges dokumentációban 70 oldalon át sorakoznak a források; Mátyás családjára és neveltetésére; egyéni és országos céljaira; a hatalom szolgálatába állított művészeti pompára; az uralkodó egyéniségének a mecénáskodásban megnyilvánuló hatására; a Corvinára mint Mátyás művére; Mátyás műveltségére, s a humanizmussal való kapcsolatára; vallásosságára mint mecénáskodásának egyik tényezőjére; az építészethez való viszonyára; gyűjteményeire; követjeire; olasz kapcsolataira; az antik kultúrához való viszonyára; történeti érdeklődésére; az udvar zenei életére; a királynak a hazai művészethez és a hazai közművelődéshez való viszonyára; udvarára s környezetére. Már e csoportok s még inkább a problémákat itt már nem is részletezhető gazdagon bemutató alcsoportok felsorolása is jól érzékelteti, hogy itt az uralkodó személyén túl valójában már a kor legtágabban vett udvari kultúrájának dokumentációját kapjuk meg. S hogy mindaz, amivel az I. kötet adataiban szövegszerűen említve találkoztunk, legértékesebb, eredetiben megmaradt darabjaiban, illetve a leginstruktívebb analógiáiban vizuálisan is előttünk álljon, erről a //. kötet 754 ábrája gondoskodik. A szöveges forráskiadvány itt egészül ki és lesz tárgyi forráskiadvánnyá is: a művészi igényű tárgy így válik a szöveggel műfajilag is egyenlő értékű dokumentummá, a két kötetet együtt a kor kultúrájával és művészetével foglalkozó kutató, de általában minden, a korral foglalkozó történész számára is többé már nem nélkülözhető, a korról alkotott történeti képet általában is jelentősen kiegészítő, fehér foltjaira a figyelmet felhívó kézikönyvvé téve. Indokolatlannak érezzük, hogy ezekután egyes apró, a recenzensnek is csak véletlenül szembeötlő de nyilván szükségképpen is elkerülhetetlen hiányosságokra utaljunk: egyes, ma már értelmetlen és visszakereshetetlen, vagy legalábbis nehezen felhasználható levéltári jelzetekre (pl. a 407—438, 575. stb. lapokon), melyeket nem nagy fáradsággal a ma használatosra lehetett volna javítani; — az Esterás Pál nevű író nem azonosítására Esterházy Pállal (390 1.); — egyes túlzottnak tűnő feltevésekre, (pl. Fr. Paulus de Transylvania részvételéről a Corvina másolásában, 552. 1., — vagy Mátyás trójai kárpitjának Grenierhez való kapcsolatáról 571. 1.) — vagy a II. kötet képanyagának indokolatlanul egyenetlen minőségére. Nehezen képzelhető el ui., miért nem lehetett az ekkora munkával készült reprezentatív mű-