Levéltári Közlemények, 37. (1966)

Levéltári Közlemények, 37. (1966) 2. - IRODALOM - Vörös Károly: Balogh Jolán: A művészet Mátyás király udvarában I–II. k. Budapest, 1966. / 351–355. o.

352 Irodalom kai jellegű vagy a kartográfiai források s a régészeti eredmények, és fordul a kezdődő figyelem a tárgy felé, nemcsak technikai, hanem (elsősorban a kialakuló történeti muzeológiában) bizonyos, az élet mindennapi kereteként betöltött funkcióján keresztül az ízlést és a legtágabb értelemben vett társadalmi pszichét is befolyásolni, illetve kifejezni s így forrásként használva' dokumentálni is képes vonatkozásaiban. Logikus következménye ez a történetírásban a múltat egyre több oldaláról, egyre több összefüggésben, egyre elmélyültebben megközelíteni és ábrázolni kívánó szemlélet állandó, folyamatos térhódításának. A források körének minőségi tágítása különösen nagy jelentőségű olyan történeti periódusok vagy történeti problémák esetén, melyeknek fontossága vitán felül áll, rekonstrukciójukhoz azonban a hagyományos források nem, ill. csak igen korlátozottan elégségesek. így jutnak tehát például nagy jelentőséghez a régészeti kutatások demográfiai jelenségek megállapításánál olyan korokban, melyekről ilyen vonatkozásban írott emlékünk még nincs, vagy a középkori magyar falu települési kérdéseinek egykorú kartográfiai források hiányában különben nehezen megoldható vizsgálatában; tárgyi néprajzi vizsgálatok a termelőerők állapotának rekonstrukciójában juthatnak nagy szerephez. A múlt anyagi valóságát tárgyaiban feltáró kutatások így jelentős segítséget nyújtanak az írott források kritikájának is, és a kortársi anyagi élmény felidézésével jelentősen segítik a történészt a múlt színesebb, élményszerűbb bemutatásában. A források körének ilyen minőségi kiszélesítése tehát mindenképpen nagy távlatokat nyit meg a történeti kutatás előtt, sőt felhívhatja a múlt kutatóinak figyelmét kutatási területük egyes eddig nem észlelt fehér foltjaira is. Mindezt persze csak annyiban, amennyiben a történeti kutatás maga is fel van már készülve ezeknek az eredményeknek, illetve lehetőségeknek elfogadására, felhasználására; — s amennyiben az új forrástípusok alkalmazása és kiértékelése is azzal a módszerességgel és a teljességnek azzal az igényével történik, mely valóban garanciákat nyújt a belőle levonható távolabbi következtetések szilárdságát és megbízhatóságát illetőleg. Mindezek az előnyök a levéltárosnak — mint e múlt elsődleges és legklasszikusabb forrásanyaga őrének és felhasználójának — különösen kötelességévé teszik, hogy sok esetben túlságosan is az íráshoz, a levéltári forráshoz tapadó múltszemféletét tágítva, éppen az iratanyag minél több oldalú felhasználásának érdekében, ezeket az eredményeket is megfelelő figyelemmel kísérje. Már csak azért is, mert az igény a levéltári forrásanyagra a másik oldalról egyáltalán nem hiányzik: sőt, az utóbbi másfél évtizedben, éppen a forrásanyagukat illetőleg korábban Sajátlagosan tárgyi alapúnak tekintett tudományok (művészettörténet, építészettörténet, néprajz s a muzeológia több más területe, legújabban pedig a technikatörténet) részéről jelentős anyagi ráfordításokkal komoly levéltári kutatások indultak meg és folynak ma is a rendelkezésükre álló, tudományszakjuk alapját alkotó tárgyi anyag mondanivalójának levéltári adatokkal való kibővítésére és értelmezésére. A történeti forrás fogalmának ilyen irányú maximális, egyetlen adott témakor minél teljesebb rekonstruálhatása érdekében a forrásértékű tárgyat és a forrásértékű szöveget egyaránt felhasználó kitágítására, Balogh Jolán most megjelent, Mátyás udvarának művészetét, illetve e művészet a maga tárgyi valóságában fennmaradt, vagy legalább kortársi említésekből ismert tárgyi emlékeit összegyűjtő hatalmas adattára kiváló példával szolgál. A munka célkitűzése és műfaja sokban hasonlít egy ideális levéltári leltáréhoz, melyben egy hajdan együttvolt, szervesen összetartozó levéltári irategyüttes azóta szétszóródott, meghiányosult, vagy éppen el is pusztult darabjait rakja össze, illetve rekonstruálja belőlük virtuálisan az egész megszűnt egységet a levéltáros, nem támaszkodhatva munkájában másra, mint legfeljebb néhány régi, még a teljes anyagról készült segédkönyvre, leltárra. így kísérli meg Balogh Jolán is leltárbavenni és nyomtatásban közzétenni a Mátyás udvarának művészeti vonatkozásairól fennmaradt levéltári adatokat, kortársi irodalmi említéseket, csak úgy mint fényképeken köziétenni e művészet egészükben vagy töredékükben megmaradt tárgyi emlékeit. Munkája e komplex forráskiadványnak is tekinthető adattár létrehozásánál elsőre egyszerűnek látszik, valójában azonban rendkívül nehéz. Egyszerűnek látszik, mert a feldolgozható közvetlen forrásanyag — akár tárgyban, akár felhasználható szövegben gondolkozunk is —, sajnos, aránylag nem nagy. Rendkívül nehéz azonban ugyanakkor azért, mert a forrásanyag minden szempontból rendkívül heterögén jellegű, s ugyanakkor roppant szét is szóródott: hiszen mögötte alapul egy nagy teljes kultúra állt, melyből azonban eredeti helyén, földbetemetett köveken túl, semmi nem maradt, — sértetlenül még annál is kevesebb, s mely a török háborúk nyomán töredékeiben éppúgy, mint kevés számú teljes darabjában az egész világon szétszóródott. Ennek következtében szerzőnek egyrészt már a tárgyi anyag fizikai képének rekonstrukciójához is (még alapvető, elemi vonatkozásokban is) eleve abnormisan sok tárgyi analógiát is fel kellett használnia, — másrészt ki kellett terjeszkednie a szétszóródott emlékeket ismertető, nem kevésbé szétszórt ha-