Levéltári Közlemények, 37. (1966)
Levéltári Közlemények, 37. (1966) 2. - IRODALOM - Bertényi Iván: E. I. Kamenceva–N. V. Ustugov: Russkaâ sfragistika i geral'dika. (Orosz szfragisztika és heraldika.) Moszkva, 1963. / 344–345. o.
Irodalom 345 tudatlan emberek szemében; a XIII. századi mongol kánok pedig arany és ezüsttáblákat láttak el felirattal, s ezeket használták igazolásként, ami tulajdonképpen átmenetet jelentett a pecsét és az oklevél között. Az idézőpecsét — nálunk Jakubovich által leírt — nyakban hordott változata ugyan nem szerepelt az ottani gyakorlatban, de ismerték a „vorotnaja" pecsétet, amely negatív nyomatú (tiparium) volt, s őrzője ugyancsak nyakába akasztva hordta, mint a magyar billogos annak idején I. Endre király törvénybe idéző érc billogát. A magyar kereskedelemben ellenőrzésül alkalmazott, Corpus Jurisunkba is bekerült zárópecsét mutatja, hogy a pecséteknek komoly szerepük volt a középkori vámoknál. Oroszországban ís találtak számtalan XI— XV. századi plombát, s mivel ezek vámhelyeken és kereskedelmi központokban fordulnak elő, a plombák felhasználásának a magyarázatát különböző utakon kereső kutatók többsége egyetért abban, hogy e pecsétplombáknak a kereskedelmi és vámélettel öszazefüggésben kellett lenniük. Mivel a címerhasználat az orosz területeken is a pecséthasználat kifejlcdése után indul meg, itt is elsődlegesen a pecsétábrázolások jelennek meg címerképként. Az „élő heraldika" időszaka az orosz területeken hiányzik, ezért a tulajdonképpeni címerhasználat is rendkívül későn bontakozik ki. Szerzők a címer differentia specifiea-jának (a tulajdon jellel szemben) az állandóságot és átörökíthetőséget vallják, de az államcímer kivételével :^y is csak a XVII. századtól kezdve beszélnek Oroszországban címerekről. E lényeges különbség ellenére azonban az orosz teoretikus heraldika igen sok hasonlóságot mutat a magyarral. Oroszországban is az uralkodó pecsétábrázolása emelkedik államcímerré: III. Iván (1452—1505) Konstantinápolynak török kézre kerülése után átvette pecsétjébe Rómának Bi7, ovább élő kétfejű sasát, s ezt a címert használták a későbbi orosz uralkodók is, sőt még 1917-ben az Ideiglenes Kormány pecsétjén is ez szerepelt. Mivel az orosz cárok magukat a római hatalom örököseinek, birodalmukat „harmadik Rómának" tartották, a sas egyben nagyhatalmi, uralmi terveiket Ís kifejezte. Az orosz fejedelmi címer másik része, a sárkányt legyőző lovag, szintén szimbolikus alak. Érdekes, hogy míg a magyar címer szimbolikája az évszázadok folyamán változatlan maradt, az orosz címer lovagjának magyarázata a XVII— XVIII. században megváltozott: a XVII. századig a lovagban a nagyfejedelmet, (ill. később a cárr) látták, aki a hadsereget vezeti és megoltalmazza a hazát az ellenségtől, a lovag kopjája által leszúrt és lova lábától eltiport sárkány az orosz föld ellenségeit jelentette általában. A XVII. századig csak a nyugati források látták a lovagban a sárkányölő szent Györgyöt, a XVIII. századtól kezdve azonban az orosz kormáryzat is ezt a magyarázatot vette ár, ( s 1730-ban hivatalossá is tette. Az orosz és magyar heraldika számos hasonlóságát a mindkét helyen eresen jelentkező német, ill. francia hatással magyarázhatjuk. Különösen erősek voltak ezek az elméleti heraldikai hatások a XVIII— XIX. században (ugyanazt a Pietra Sancta— de la Colombiére féle színjelölést használták a szakírók, ugyanolyan a sisaktartók, devise-k stb. használata mint nálunk.) Egyes jelenségek bizonyos időbeli eltolódással jelentkeznek az orosz gyakorlatban a mag-r»-! / p - ír\ "á'tink — hn csak egyedi eset is — már Zsigmond alatt találkozunk a címermesteri tisztséggel, Oroszországban csak Nagy Péter nevez ki (1722-ben) hero'dmestert. Az orosz családi címerek is jóval későbbiek a mi családi címereinknél, mert a cár — szavai szerint — „szolgáló embereit mindenféle címekkel kitünteti, de oklevelet és címert a nemességre és bojárságra senkinek nem ad". Igen érdekes, hogy a Szovjetunió és a szövetséges köztársaságok államcímerei valóságos cimerrendszert adnak: valamennyi címerben előfordul a sarló-kalapács szimbólum, a „Világ proletárjai egyesüljetek!" devise és — az Orosz Szocialista Föderatív Szovjet Köztársaság címere kivételével —- az ötágú vörös csillag. A könyvet befejezve az olvasó önkéntelenül is szomorúan gondol arra, hogy a „legmodernebb" magyar címertani kézikönyv — Áídásy tollából — 1923-ban jelent meg. Kumorovitz kitűnő pecséttana pedig 1944-ben a nyomdában néhány szerencséin míRme'-"-l<, ;;,f példány kiv"- <H : hadi r serhenyék áldozata lett. Mikor olvashatunk egy Usztyugov és Kamenceva munkájához hasonló színvonalú, újabb kutatási eredményeinket összefoglaló magyar pecscu^ni ill. címertani kézikönyvet? Berúnyi Iván