Levéltári Közlemények, 37. (1966)

Levéltári Közlemények, 37. (1966) 2. - Bognár Iván: A Népjóléti Minisztérium és a Népjóléti Népbiztosság szervezete, 1917–1919 / 293–343. o.

A Népjóléti Minisztérium és a Népjóléti Népbiztosság szervezete 1917—1919 339 tem. A szanatóriumok szocializálását a Tanácsköztársaság kikiáltásának első napján dr. Lantos Adolf és társai végrehajtották anélkül, hogy arról a népbiztosságnak tudomása is lett volna. Az én szerepem a szocializálásban csupán arra szorítkozott, hogy a szocializálás végrehajtása kapcsán a gazdasági és egészségügyi érdekek megóvassanak, ezért a szanatóriumokba a Lantos által kirendelt medikusok és vörös katonák helyett a leltár felvételére és az átvételére szakértő kórház-gondnokokat küldtem ki, és az érdekelt kórházigazgatókkal való többszörös tanácskozás után a szanatóriumok szakszerű felhasználását intéztem." Majd így folytatja: a „kórházak kommunizálása" kifejezés annyiban helyes, hogy a községi és törvényhatósági kórházak állami kezelésbe vétettek. Ez ellen természetesen sem egészségügyi, sem szociális szempontból kifogás nem emelhető. Ami a néhány magántulajdonban levő kórház és a szanatóriumok szocializálását illeti, ezek állami kezelésbe való vétel nélkül a Tanácsköztársaság ideje alatt fenn nem állhattak volna, amit a Bethesda kórház esete bizonyít, amelynek szocializálását hatálytalanítottam, mert külföldi diaconissa rend tulajdonát képezi, és amelynek vezetője később maga kérte a kommunizálást, mert minden kommunizálva lévén, a kórházakat sem anyagi, sem orvosi szempontból, a kommunizált kórházak rendszerébe való bekapcsolás nélkül fenntartani nem lehetett. Általában az akkori helyzetet teljesen félreismeri az, aki azt hiszi, hogy magánkórházakat vagy szanatóriumokat fenn lehetett volna tartani. Ami a gyógyszertárak szocializálását illeti, ezt már a Károlyi kormány idejében követelte a Gyógyszertári Munkások Szakszervezete, amellyel szemben én elvi okokból ellentétes álláspontot foglaltam el, úgy, hogy a Károlyi kormány alatt a szocializálás vagy államosítás irányában semmi sem történt. Éppen ezért, mert ismeretes volt az én elvi álláspontom, a gyógyszertárak szocializálását a Gyógyszertári Munkások Szakszervezete az én megkerülésemmel hajtotta végre. Ami az ojtóanyagtermelő intézetek szocializálását illeti, ezt a Földművelésügyi Népbiztosság kezdte meg, én azonban az egészségügy nagy érdekeire való tekintettel igyekeztem az egészségügyi főcsoport befolyását is érvényesíteni. Sikerült is annyit elérni, hogy a direktóriumban a földmívelési népbiztos által kinevezett tagok mellett, ha nem is paritásos arányban, de mégis a Munkaügyi és Népjóléti Népbiztosság képviselőinek is hely jutott." A továbbiakban Madzsar kifejti: nagy hibának tartja, hogy ezek az intézetek a Tanácsköztársaság bukása után ismét magánkézbe kerültek, holott államosításuk fenntartásának nem lett volna akadálya. A temetkezési üzemeket is kommunizálták, mégis a főváros ezeket, községesítés formájában, a Tanácsköztársaság bukása után is saját kezelésében tartotta fenn. A beadvány így folytatódik: „Ami a lakástisztító üzem létesítését és ennek keretében a lakástisztító üzemek szocializálását illeti, ez az irattárban található beadvány szerint, az érdekeltek egyenes kívánságára történt, mert különben üzemük teljesen tönkre ment volna. Ami végül egyes kastélyok szocializálását illeti, azok a Tanácsköztársaság általános rendelkezése alapján foganatosíttattak a helyi munkástanácsok által és ha ilyen lefoglalásról jelentést kaptunk azzal, hogy a helyi direktórium véleménye szerint kórháznak vagy gyógyintézetnek alkalmas, szakértőket küldtünk ki a megvizsgálásra." A határozat ama vádpontjával kapcsolatban, mely szerint önként ajánlkozott a katonai egészségügy katonai szervezésériek lebonyolítására, Madzsar elmondja, hogy 1918 novemberében minden felsőbb utasítás nélkül megjelent Szilágyi altábornagy orvosnál, a katonai egészségügyi osztály akkori vezetőjénél, és felhívta figyelmét az egészségügyi leszerelés kérdésének elhanyagolásából az országra háruló veszedelmekre. Szilágyi vonakodása miatt Böhm akkori államtitkárt is figyelmeztette. Böhm, aki az egész leszerelés vezetője volt, később felhívta, hogy vállalja a leszerelés intézését mint a katonai egészségügyi osztály előadója. Osztályvezetői megbízást azonban csak december 10-én kapott, az egész katonai egészségügy pedig csak akkor került vezetése alá, mikor a M. N. M. szervezéséről kiadott rendelet a katonai egészségügyet az új minisztérium ügykörébe osztotta be. A katonai egészségügyi osztály tényleges átvétele csak a diktatúra kitörését közvetlenül megelőző napokban történt. Az osztályt a rangidős aktív katonaorvos vezette, az osztály tagjai aktív katonaorvosok voltak. A katonai egészségügynek a népjóléti minisztériumhoz való csatolását szükségesnek tartotta, mert több más államban is a katonai egészségügy már évtizedek óta be van kapcsolva a polgári egészségügy szervezetébe és mert a feleslegessé váló katonaorvosok elhelyezését csak ezen a módon, a polgári egészségügy keretében lehetett volna biztosítani. Arra a vádra, hogy a leszerelést jórészt elvbarátaiból állott munkatársaival hajtotta végre, a következőket válaszolja: „A kihallgatott tanúk vallomásával igazolást nyert, hogy soha munkatársaimat nem osztályoztam, minősítettem vagy bíráltam aszerint, hogy milyen politikai 11*