Levéltári Közlemények, 36. (1965)

Levéltári Közlemények, 36. (1965) 2. - Nagy István: Az 1773. évi ügyviteli reform és az ügyviteli rendszer bevezetése a Magyar Udvari Kamaránál / 257–295. o.

278 Nagy István A magyar kamaránál őrzött királyi pecséttel az utasítás szerint a következő iratokat kellett lepecsételni: minden alárendelt hivatalnak és tisztviselőnek szóló utasítást, számadási felmentvényt, pénzutalványt, rendelkezést, a városoknak, magánszemélyeknek kiadott kamarai rendeleteket, továbbá a király által jóváhagyott szerződéseket. Az ügyviteli reform egyik fontos újításával a kiadót olyan nyilvántartás vezetésére kötelezte, amelynek segítségével ellenőrizni tudta az ügymenetet és felvilágosítást adhatott az iratokról. E nyilvántartásnak az alábbi adatokat kellett tartalmaznia: 1. az előadó neve, 2. a fogalmazvány tartalma, 3. annak keleté és száma, 4. a fogalmazvány kiadóhivatalba érkezésének napja, 5. a kancellista neve, akinek lemásolásra kiadták, 6. a tisztázat aláíratásának napja, 7. az a nap, amikor aláírásról visszaérkezett, 8. az elküldés napja. Később látni fogjuk, hogy a kiadóhivatalba küldött iratoknak ezt a nyilvántartását az utasítás szabályozásától kissé eltérő módon vezették. Az új ügyviteli szabályozás a leglényegesebb s korszakalkotó változást az irategységek kialakításánál hozta. A tisztázat elkészülte, aláiratása, lepecsételése után a kiadóhivatal teljesítette kötelességét, s hozzáláthatott az egyes ügyekkel kapcsolatos Íratok összeállításához. Ez úgy történt, hogy a beadványokat (azokat az iratokat, amelyekre intézkedni kellett) s az esetleg kapcsolt iratokat a fogalmazványokba helyezték. Majd az így kialakított irategységeket sorbarakták (ügyosztály és kelet szerint) és megküldték az irattári hivatalnak.

58 Az irattárnak átadott iratok, amint az előzőekből is látható, már nem egyes iratfajták, hanem legalább a beadványt és annak elintézése révén keletkezett fogalmazványt tartalmazó ügyiratok (akták) voltak. Az 1772. évi utasítás ezzel szakított az irategységek kialakításának addigi hagyományos módjával, amikor a tanácsülési tárgyalás és elintézés alatt együttlevő iratokat az elintézés után iratfajták szerint szétválasztották, s ágy helyezték el az irattárban. A beadvány és az elintézés-fogalmazvány Összeesatolásával a magyar kamara ügyintézésében megjelentek az ügyiratok. A magyar kamarának ebből a korszakból származó ügyosztályi iratai arról győznek meg bennünket, hogy az 1772. évi utasításnak a kiadóhivatal munkáját, a tisztázatok lemásolását, elküldését, a kiadmányok nyilvántartását, az ügyiratok kialakítását illető rendelkezéseit lényeges vonásokban végrehajtották. A fogalmazványokon általában az utasításban előírt feljegyzések, aláírások szerepelnek, néha hiányzik valami ezekből a feljegyzésekből, mint pl. a másoló neve, vagy az összeolvasok kézjegye, néha pedig olyan feljegyzések is vannak, amelyekről az utasítás nem emlékezik meg (pl. sürgős kiadásra vonatkozó meghagyás). Az utasítás tehát azt a célját, hogy a fogalmazványok és a kimenő tisztázatok elkészítése, ellenőrzése pontosabb, szakszerűbb legyen, valóban elérte. A kamaraelnök a segédhivatalok új személyzetével kapcsolatos 1773. április 2-i felterjesztésében leírja a kiadóhivatal megváltozott munkáját. A felterjesztésből az tűnik ki, hogy a fogalmazványon, a hozzátartozó beadványon és a csatolt iratokon (ügyiraton) kívül a tanácsülési jegyzőkönyv is a kiadóhivatalba került (mégpedig az előadó tanácsostól). A kiadmány elAz 1772. évi utasítás 69—75. fejezete szabályozza a kiadóhivatal működését.