Levéltári Közlemények, 36. (1965)

Levéltári Közlemények, 36. (1965) 1. - Szedő Antal: 20 év munkája a magyar levéltárakban / 3–10. o.

8 Szedő Antal miskolci levéltárak. A Levéltári Osztály tudatosan törekszik arra, hogy a dolgozók szakmai felkészültségét elősegítse. Továbbképzésre szükségük van az; egyetemről kikerült fiatal levéltárszakosoknak is, volt eset arra is, hogy egyes középkádereket képeztünk át tudományos dolgozóvá, de szükségük vana továbbképzésre a nem levéltárszakon, de egyetemet végzett más fiataloknak is. Ez utóbbiak számára a levéltárosképzés klasszikus diszciplínáinak tanulmányozását írtuk elő: irattan, levéltártan, hivatal- és intézménytörténet, oklevéltan, pecséttan. E célra számos jegyzet áll rendelkezésre, de még több kellene:hiányát érezzük állandóari a magyar levéltári kézikönyvnek. Az egyetemről kikerülő levéltárszakosok számára azonban az idők folyamán más típusú továbbképzést is indokoltnak láttunk: minél nagyobb, minél több levéltári anyag megismerését és megértését tűztük ki célul, valamint a levéltári ügyvitelben való jártasságot. A levéltári anyag megértését hivatal- és intézménytörténeti stúdiumokkal óhajtjuk elősegíteni. — A középkáderek számára a képzés és továbbképzés alapját a Bekény István szerkesztette, Az irattáros munkája, irattározás,. iratkezelés című munka képezi, ehhez járul a LOK utasítások tanulmányozása.. Igyekeztünk állami ideológiai tanfolyamok szervezésével a tudományos dolgozók ideológiai fejlődését is szolgálni. Úgy gondoltuk, hogy erre legalkalmasabb az a módszer, hogy a marxizmus—leninizmus segítségével szakmai kérdéseket vitatunk meg. Ilyen kérdések voltak a magyar nacionalista történetírás kérdése, a szellemtörténeti irányzat, a magyar közigazgatás története. A politikai munkát természetesen csakis jó ideológiai felkészültséggel lehet végezni. Miben állhat a levéltárak jó politikai munkája? Elsősorban persze a korszerű, a marxista történetírás szolgálatában, abban, hogy biztosítsuk, hozzáférhetővé tegyük a történetírás számára belföldön, de külföldről is a forrásanyagot. De közelebb kell hozni a levéltárakat az egész néphez is. Persze a levéltári anyagot nem lehet boldog-boldogtalannak kiszolgáltatni, nem tehetjük lehetővé a kutatást a hozzá nem értőknek is. De a levéltárak látogatottsága különösen vidéken, a felszabadulás előtti időkhöz viszonyítva megkétszereződött vagy meg is háromszorozódott: évente mintegy 2600 kutató és 10 000 ügyfél (ez utóbbiak különféle igazolásokat, másolatokat keresnek) keresi fel a levéltárakat. A tömegek számára a levéltárakat elsősorban kiállításokkal lehet közelebb hozni. Az Országos Levéltár több emlékezetes kiállítást rendezett az elmúlt 20 évben: így 1956-ban nagysikerű jubileumi kiállítását, 1960-ban a történelmünk legfontosabb dokumentumaiból összeállított állandó házi kiállítást,, 1963-ban a Kerek Asztal Konferencia alkalmából a magyar agrártörténet dokumentumait bemutató kiállítást, 1965-ben a felszabadulási házi kiállítást. A levéltárak természetes szövetségese kiállítások rendezése terén a múzeum: hatásosabb az olyan levéltári kiállítás, melyet múzeumi tárgyak tesznek elevenebbé. Erre a legjobb példa a Nemzeti Múzeum és az Országos Levéltár anyagából rendezett 1963. évi kiállítás a Nemzeti Múzeumban. De több vidéki levéltár is együttműködik múzeumokkal kiállítások rendezésében. Mit mutat számunkra a jövő? Mik az elkövetkező évtizedek feladatai? 1 Utói kell érnünk hatáskörben és szervezetben más szocialista országok levéltárügyét. Ezt az igényünket az új levéltári törvény biztosítaná. 2 El kell érnünk azt, hogy az irattárakban korszerű rend legyen, a levéltárakban ne a véget nem érő rendezés legyen a fő feladat, ami az irattárakban