Levéltári Közlemények, 36. (1965)

Levéltári Közlemények, 36. (1965) 2. - Nagy István: Az 1773. évi ügyviteli reform és az ügyviteli rendszer bevezetése a Magyar Udvari Kamaránál / 257–295. o.

Az 1773. évi ügyviteli reform a Magyar Udvari Kamaránál 267 zéséig). Közben a magyar kamara iratainak vizsgálata segítségével arra is utalunk, hogyan valósultak meg az utasítás intézkedései a gyakorlatban. Az iktatás és a tanácsülést jegyzőkönyv vezetése. Az 1772. évi utasítás megváltoztatta az iktatásnak 1720-ban bevezetett módját. Utóbbi abból állt, hogy a tanácsjegyző (protocollista) köteles volt a kamarához érkezett iratokat külön jegyzőkönyvbe vezetni (1. a Protocollum domesticum actorum cameralium c. kamarai iratállagot). Most az iktatást kivették a tanácsjegyző hatásköréből és új hivatalra, az iktatóhivatalra (officium protocolli exhibitorum) bízták. Az utasítás szerint minden tanácsülés elé kerülő iratot először az iktatóhivatalba (ad protocollum exhibitorum) kellett vinni. A királyi rendeletek a postától közvetlenül a kamaraelnökhöz (vagy az alelnökhöz) kerültek, aki azokat felbontotta és átnézte, majd átküldte a protocollum exhibitorum igazgatójához. Mivel a királyi rendeletek (benignae resolutiones) rendszerint több ügyet tartalmaztak, a királyi rendelet egyes részeiről külön-külön másolatokat kellett készíteni, s azokat a megfelelő ügyosztályok ügyirataihoz kellett csatolni. Az eredeti királyi rendeletek a tanácsülésig az iktatóhivatalban maradtak, az ülésre az elnökhöz, majd az ülés után az irattárba kerültek. A departamentális rendszert mindjárt az iratok iktatásánál alkalmazták. Az iratok iktatására szolgáló jegyzőkönyvíveket ugyanis ügyosztályok (sóügy, harmincadügy, gazdasági ügy stb.) s azokon belül előadók szerint kellett felfektetni. Minden egyes ügyosztály jegyzőkönyvére (jegyzőkönyvívére) feljegyezték az ügyben döntést hozó tanácsülés számát, az ügyosztály és a referens nevét. Ezután az iktatás úgy történt, hogy az egyes iratok tartalmi kivonatát (a királyi rendeleteknél a teljes szöveget) minden jegyzőkönyvíven elölről kezdődő sorszámozással a balhasábon bevezették a jegyzőkönyvbe (a jobboldali hasáb üresen maradt a tanácsi döntés számára), majd az iktatott irat hátuljára alul a tanácsülés sorszámát, az ügyosztály, a referens nevét és a jegyzőkönyv sorszámát feljegyezték (pl. Sess. 5. Tricesimalia. Pfeffershofen 4.). Az utóbbi feljegyzés minősült tehát ekkor az irat iktatószámának. Az így iktatott iratokat minden este az ügyben illetékes referensnek kellett megküldeni, hogy az javaslatát a következő tanácsülésre az iratok alapján elkészítse. A jegyzőkönyveket hetenként kétszer le kellett zárni, de lezárás előtt a tanácsülések előtti napokon az elnöknek vagy alelnöknek be kellett azokat mutatni. A tanácsülés előtti napon és a tanácsülés napján beérkezett iratokat már a következő tanácsülés számára felfektetett jegyzőkönyvbe kellett bevezetni és az újabb iratokat, illetve jegyzőkönyveket csak a következő tanácsülés előtt lehetett a referensnek, illetve az elnöknek megküldeni. Erre az intézkedésre azért volt szükség, hogy a referenseknek és az elnöknek idejük legyen a tanácsülésre való felkészüléshez. Ettől a rendtől csak fontos vagy sürgős ügy elintézése miatt lehetett eltérni

16 A kamara ügykörének ügycsoportokra való osztása tehát, amint látható, az iratok iktatásánál és a protocollum exhibitorum felfektetésénél meglehetősen tisztán érvényesült. Az iratok iktatásánál az az érdekesség figyelhető meg, hogy a kamaránál — a helytartótanácsi gyakorlattal ellentétben — ekkor nem sorszámos iktatókönyvbe, hanem olyan jegyzőkönyvbe iktattak, amely egyúttal — erre majd később még kitérünk — tanácsülési jegyzőkönyvül is szolgált* 1772. évi utasítás 9., 11., 12., 13. fejezete.