Levéltári Közlemények, 36. (1965)

Levéltári Közlemények, 36. (1965) 1. - FORRÁSKÖZLÉS - Karsai Elek: Dokumentumok Magyarország felszabadulásának történetéhez / 139–170. o.

166 Karsai Elek sőbb kapott, tán egy félóra múlva, az ugye leborult sírva és sírva csókolta azt a rögöt, amelyet ő azelőtt, ő és az apja vagy negyven éve hát művelték. Nagybirtokot. Nagybirtokot: dr. Kék László, egy ilyen nyilas körzetvezető volt ott a birtokos. Ügy hogy bizony ottan voltak olyan erők még abban az időben, amelyek ugye elriasztották az embereket. És hogyan kezdték meg a föld osztását? Kiment a földre, kiment a földre a falu. Nemcsak azok az emberek, például a családból egy, a családfő, hanem bizony kiment az asszony is és a gyerek is. És mindig azt mondták, az egész úton az volt a téma: vajon tényleg a miénk lesz-e ez a föld? Utána pedig összegyűltek a községházán, és bizonygatták az akkori főjegyzőnek, dr. Urbánnak, hogy na most már valóban hát miénk lesz a föld. Mindig emlékszem, a főjegyző azt a megjegyzést tette, hogy: vajon meddig? MÍ persze: hát amennyiben próbálja valaki elvenni, hát meg fogjuk védeni... VII. Balogh István visszaemlékezése a borsodi bányák és ipartelepek munkájának megindulására. (MR Dok., D 2300/67. tekercs) A mikrofonnál? Balogh István. Milyen feladatokat kapott Ön Miskolc felszabadulása után? A felszabadulás után, kérem szépen, nekem a szakszervezet szervezése volt a feladatom. Azt kaptam a párttól éspedig közösen ketten Kopácsi Józsival: ő a kommunista párt részéről, én a szociáldemokrata párt részéről. És hol, milyent területen? Szóval, kérem szépen, 42 bánya volt Borsodban. Tehát a bányamunkásokat. A bányamunkásokat kellett először is megszervezni. A bányamunkásokat kellett rábírni arra, hogy térjenek vissza a bányába. Ez volt az első és legfontosabb feladatunk. Egyébként Nógrádi elvtárs még vissza fog emlékezni ránk. Milyen nehézségekkel találkoztak? Természetesen először is közlekedési nehézségek voltak. Száílásolási nehézségek voltak. És a bányászok hogyan fogadták magukat? A bányászok, kérem szépen, kicsit nem mindig nagyon barátságosan, különösen akkor nem fogadtak barátságosan, amikor a vasárnapi munkáról volt szó. Hogy a múltban is nekik kellett dolgozni vasárnap, most is nekik kell dolgozni vasárnap. Hát ők mindig csak, nekik mindegy, akármilyen rendszer lesz? Hát aztán fel kellett világosítani őket, hogy nem egészen mindegy, mert most magunknak dolgozunk. És volt egy nagyon érdekes jelenetünk Alberttelepen. Kértük a bányászokat, hogy dolgozzanak vasárnap. Ez Edelény mellett van, ugye? Edelénytől innen van, balra, Mucsony községben. Kérem szépen, nem akartak dolgozni vasárnap a bányászok. Ketten mentünk ki Kopácsival. Előbb Kopácsi elvtárs beszélt. Zúgolódtak. Majd azt mondtam én: Nézzék, elvtársak, Kopácsi elvtárs itt marad, no, válasszanak ki egy embert vagy hármat, bemegyünk Miskolcra a menhelyre, ahol az árva elhagyott gyerekek voltak. Meg fogják látni, a gyerekek hogy vannak ottan, mezítláb járnak, hideg szobában alszanak, és ha ezek után sem fognak az elvtársak vasárnap dolgozni, akkor meg kell állapítani, hogy maguk nem magyar emberek. Akkor felállt az egyik bányász és megkérdezte, hogy becsületszavamra mondom én, hogy ez így van? Mondom, becsületszavamra, elvtársak, bárki jöjjön velem, én bemegyek. Addig Kopácsi elvtárs itt marad. Hát kérem szépen, egy vagon szenet kitermeltek vasárnap teljesen díjmentesen a menhely részére, átadtak egy egész vagon szenet — attól függetlenül a vasárnapi műszakot aztán megcsinálták. — Aztán voltak nehézségek, járművünk nem volt, vonat se mindig volt, aztán a kosztról nem is beszélek, hogy az egyáltalán nem volt. Egy darab kenyeret elvittünk, meg egy darab kolbászt, és azzal rágódtunk egész nap. Nekik sem volt. Kérem szépen, Máriatáróról — az mennyi lehet ide? ... 15 .. úgy 30 kilométer — gyalog jöttünk haza Kopácsi Jóskával. Reggel tartottunk, ott korán reggel gyűlést, 11 órakor tartottunk Sajószentpéteren egy gyűlést, Sajószentpéterről gyalog Miskolcra jöttünk haza. 16 kilométer volt. Amaz nyolc, az huszonnégy, hat kérem szépen, 28—30 kilométer.