Levéltári Közlemények, 34. (1963)
Levéltári Közlemények, 34. (1963) 2. - Bónis György: A kúriai irodák munkája a XIV. és XV. században / 197–246. o.
206 Bónis György a nádor, a tárnokmester, a bán nagyobb pecsétjüket már autentikusnak nevezték. 79 Kisebb pecsétekre különösen a nádornak lehetett szüksége, hiszen őt a közgyűlések gyakran vidékre szólították, és kíséretében volt pecsétjeinek őre, az ítélőmester is. Nyers Lajos kutatásai szerint a közgyűlésekre a nádori nagyés az egyik kispecsétet vitték el, ugyanakkor a kúriában is adtak ki okleveleket a másik kispecset, később inkább a protonotarius pecsétje alatt. 80 Ugyancsak ő mutatta ki, hogy Opolei László nádor 23, 25, 27, 33, 40 és 70 mm átmérőjű, Garai Miklós nádor (az idősebb) 23, 25, 28, 30 és 58 mm átmérőjű pecséteket használt. 81 így nemcsak szükség, de lehetőség is volt arra, hogy a pecsételést egyszerre több személy végezze. Itt a feltett kérdés megoldása érdekében ki kell térnünk a pecséthelyettesítés kérdésére. Az idegen pecsét alkalmazásának két oka lehetett: vagy nem volt a hiteles oklevél kiállítására jogosultnak pecsétje (még nem vésték meg, elveszett stb.), ez a carentia sigilli; vagy valamilyen okból a hiteles pecsét nem volt kéznél, ez az absentia sigilli. 82 Itt csak az utóbbi eset jelentős számunkra. A nagybírák közül először az országbíró hivatkozik hatalmi jelvényének hiányára: Köcski Sándor 1326-ban nagyobb pecsétjének távolléte miatt gyűrűspecsétjével erősíti meg közbenszóló ítéletét. 83 A nagypecsét kétségtelenül az ítélőmesternél volt, aki ebben az időben a király vagy ura megbízásából kiküldetésben járhatott, s ennek során a nagybíró nevében autentikus okleveleket adott ki, míg a kúriai bíráskodásban az iroda más (közép- vagy gyűrűs) pecsétekre szorult. A XIV. század derekán az oklevelek már világosan kimondták, hogy az országbírónak ítélőmestere és a nála levő hiteles vagy nagypecsétje volt távol, s ezért idegen pecsétet kellett alkalmaznia. Ezt a körülményt egy állandósuló záradék fejezte ki, mely „propter absentiam sigillorum" vagy „absentibus sigillis" szavakkal kezdődött. Ebbe szőtték bele az irodán annak a nagyúrnak vagy főméltóságnak a nevét, akinek pecsétje az oklevél megerősítésére szolgált, 84 de betölthette ezt a szerepet a középpecsét, 85 vagy az alországbíró pecsétje is. 8G 1350-ben egy jelentős változat jelenik meg az országbíró okleveleiben: a hitelesítés eszközének hiányában ítélőmesterének pecsétjét alkalmazza, aki viszont az ő nevében és hatóságának jelképével másutt ad ki okleveleket. 87 Meg kell azonban figyelnünk, hogy az ilyen kisegítő eszközöket — a nagybíró nem hiteles pecsétjének, helyettese, ítélőmestere iíl. más méltóság hatalmi jelvényének rányomását — ítéletleveleken sohasem alkalmazzák, csak a per többi cselekményénél: idézés, vizsgálat, bírságolás, visszafoglalás, ill. elkobzott birtok kiváltása esetében. Az ítélőmester pecsétjére utaló klauzulát rövidség kedvéért absentibus sig///z's-záradéknak szeretnők nevezni. Ugyanezt a jelenséget figyelhetjük meg némi időbeli eltolódással a nádor okleveles gyakorlatában is. 1343-ban Gilétfi Miklósnak nincs kéznél a nagypecsétje, tehát a kisebbet 79 Kumorovitz B. Lajos: Az authentikus pecsét. Turul 1936. 68. 1. 80 I. m. 55—60. 1. 81 I. m. 67—68. 1. 82 Schönherr Gyula: Ritka pecsétkölcsönzési eset a XV. századból, Turul 1889. 125. 3L; helyesbíti Varjú Elemér, Turul 1906. 37. 1. 83 1326: Zichy okmt. I. k. 282. I., hozzá Kumorovitz i. m., Turul 1936. 67. 1. 14. jz. 84 Már 1273-ban Salamon comesét, Wenzel Gusztáv: Árpád-kori új okmánytár. I—XIL k. (Pest 1860—Budapest 1874), XII. k. 696. 1., idézi Turul 1906. 34. 1. 85 1343: Zichy okmt. II. k. 63. 1.; 1345: Nagy Imre: Sopron vármegye története. Oklevéltár I—II. k. (Sopron 1889—1891), I. k. 182. 1.; 1350: Quas propter absentiam prothonotarii et sigilli nostri authentici sigillo nostro mediocri fecimus consignari, Dl. 39184, u. így Dl. 39185; 1356: Presentes autem propter absentiam proflionotarii et maioris sigilli nostri sigillo nostro annulari fecimus consignari, Anjou-kori okmánytár, szerk. Nagy Imre, Nagy Gyula, I—VII. k. (Budapest 1879—1920), a továbbiakban Anjouk, okmt., VI. k. 437. 1., T. Smiciklas: Codex diplomaticus regni Croatiae, Dalmatíae et Slavoniae, II— XIV. k. (Zagrabiae 1904—1916), XII. k. 331. 1. 88 1357: Anjouk, okmt. VI. k. 561. L, Zichy okmt. III. k. 68. 1.; 1358: Anjouk, okmt VII. k. 127. 1. 87 1350: Zichy okmt. II. k. 437. 1.; 1371: uo. III. k. 421. 1.
