Levéltári Közlemények, 34. (1963)
Levéltári Közlemények, 34. (1963) 2. - IRODALOM - Maksay Ferenc: Györffy György: Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. Abaújvár, Arad, Árva, Bács, Baranya, Bars, Békés, Bereg, Beszterce, Bihar, Bodrog, Borsod, Brassó, Csanád és Csongrád megye. Budapest, 1963. / 281–282. o.
Irodalom 277 sítható a szocialista országok gyakorlatában (úgy véljük, a német mellett elsősorban a cseh, magyar és részben a lengyel fejlődés számára tartalmaz analógiákat) — az egész ország levéltári anyagának következetesen végigvitt egységes szemlélete s ennek a szemléletnek általában egy teljes zárt levéltártani rendszeren keresztül sikeres érvényesítése azonban Enders munkáját így is a szocialista levéltárügy szakirodalmának kiválóan értékes, sőt — ismételjük — sokban példamutató termékévé teszi. Vörös Károly ROBERT-HENRI BAUTIER , LECON D'OUVERTURE DU COURS DIPLOMATIQUE A L'ÉCOLE DES CHARTES (Különnyomat a Bibliothéque de l'École des Chartes CXIX. [1961] kötetének 194—225. lapjáról) (Megnyitó előadás az École des Chartes diplomatikai tanszékén) A polgári értelemben vett középkori kutatásoknak a mi szemünkben a bécsi Institut für österreichische Geschichtsforschung volt a fellegvára, amely pár évvel ezelőtt ünnepelte alapításának századik évfordulóját. Legjobb diplomatikusaink ott tanultak s az Institut módszerein újult meg és vált európaivá a magyar oklevéltan tudománya. A nagyhagyományú intézet mögött csak ritkán villant fel előttünk a párizsi École des Chartes képe, amely a hasonló jellegű intézmények közül elsőnek alakult meg és szolgált mintául Európa valamennyi, a középkor tanulmányozásával foglalkozó intézetének, még a pápainak is. Ez a tény apró, de jellemző tünete volt tudományosságunk egyoldalú tájékozódásának. Negyven esztendővel ezelőtt indult szakfolyóiratunk hasábjain is viszonylag ritkán találkozunk az École kiadványainak ismertetésével. (Ezek sorából kiemelkedik Hotub József megemlékezése az École des Chartes centennáriumáról az 1923. évi kötetben 195—200, 1.) Bautier előttünk fekvő értekezéséhez, amely diplomatikai tanszékének elfoglalása alkalmával hangzott el 1961. október 20-án az École-ban, hasonló beköszöntő előadást tartott Samarán professzor is (ismertette Berlász Jenő folyóiratunk 1937. évi folyamában a 272—273. lapon). Tiszteletre méltó, régi hagyomány kötelezi az „oklevelek iskolájának" tanárait arra, hogy munkájuk megkezdésekor ismertessék programjukat. Programadó előadásaik kedves alkalmul szolgálnak a professzoroknak, hogy hálásan pillantsanak vissza elődeik alkotásaira s visszapillantásukban vázolják tudományáguk fejlődését. A visszaemlékezések természetéből következik, hogy a fejlődésvázlatok hangvétele erősen szubjektív, érdekesebb adatokat árulnak el a visszapillantóról, mint azokról, akikre az emlékezés fénye vetődik. A tudomány további fejlődése számára azonban többet jelentenek a szempontok, amelyekről nézi a múltat, mint a kép, amely e szempontok világánál a múltról elénk tárul. Bautier előadásából közvetlen elődjének, G. Tessier-nek alakja magasodik ki. A Karoling-kori diplomatika kiváló mestere főművével, amelynek módszerét egyik bírálója az aranyművesekéhez hasonlította, megrendítette a hagyományos oklevélkritika alapjait. Vizsgálódásai nyomán ui. kiderült, hogy az egy kancelláriából származó oklevelek egybevetésénél nem kisebb, sőt tán nagyobb a jelentősége az egy oklevélnyerő okleveles anyaga egybevetésének. Bautier szerint az utóbbi évtizedek (a francia diplomatika éppen Tessier harmincesztendős működése alatt fejlődött sokat) legjelentősebb eredménye, hogy sajátos tudományszakunk, magyar terminussal nehezen visszaadható módon, oklevéltanból valóban diplomatika lett. (Jellemző, hogy Bautier is a jeles német szakfolyóirat, az Archiv für Urkundenforschung címeváltozásával, — Archiv für Diplomatik —, érzékelteti a nagy előrelépést;) Vagyis azt, hogy vizsgálódásainak körét a polgári értelemben vett középkori, jogi jelentőségű tényeket írásba foglaló oklevélen túl kiterjesztette a köz- és magánélet ügyeinek intézése során keletkezett valamennyi iratra, mégpedig messze túl a középkor határain, a korábbi és a későbbi századokéra is. Bautier az időben és tárgykörében kitágult horizontú diplomatika helyét igyekszik meghatározni a történettudományban és viszonyát megállapítani a történelem egyéb segédtudományaihoz. Érdekes fejtegetéseiből azt a részt emelném ki, amelyben a diplomatikai módszer értékéről ír, az emberi civilizáció történelmében. Az írásösszehasonlítás s a diplomatika más, modern módszereivel elért eredmények ismertetése során két ízben is hivatkozik a mi eredményeinkre (222. 1.), anélkül azonban, sajnos, hogy a magyar történettudomány „aranyművesének", Hajnal Istvánnak nevét megemlítette volna. (Pedig ugyanakkor nem egy, Hajnalnál semmivel sem jelentősebb, nyugati kutató munkásságáról, nevük idézésével, emlékezik meg.) A jövő feladatait vázolva, nagy elismeréssel szól Fichtenau osztrák professzor arengakutatásáról s kívánatosnak tartja különleges vizsgálódásainak kiterjesztését. Mégpedig nem9 :--
