Levéltári Közlemények, 34. (1963)

Levéltári Közlemények, 34. (1963) 2. - IRODALOM - Baraczka István: Bónis György: Buda és Pest bírósági gyakorlata a török kiűzése után 1686–1708. Függelék: Pest jogkönyvtervezete (1697). Közreadja: Tóth András. (Budapest várostörténeti monográfiái XXIII.) Budapest, 1962. / 298–299. o.

V Irodalom 295 lenleg az elnöki költségvetési iroda vezetője. Washingtonban. Mint könyve előszavában írja magáról, hivatali életének nagy részét polgári és katonai szolgálatban, a bürokrácia részeként töltötte el, és a sors megengedte, hogy ezt a szerepet egymásután különböző állami keretek között tölthette- be. Ehhez annyit tehetünk hozzá, hogy a könyve számos helyén megnyilvánuló rokonszenvnyilatkozatok és az egész művön végigvonuló módszerbeli és világnézeti felfogás arra enged következtetni, hogy a szerző a Max Weber-féle szociológiai iskola tanítványa. Ennek az iskolának fogyatékosságait nem szükséges részletesebben elemeznünk, elég, ha annyit mondunk, hogy idealista módon felfogott típusalakzatok felszínes analógiáival dolgozik, így próbálván helyettesíteni a valóságos összefüggéseket. Így jut el szerzőnk is például a „totalitárius" «állam fogalmához, miközben tudományosan is megengedhetetlen mó. don azonosítja egymással a kommunista és a fasiszta rendszert. -^ A mű tíz fejezetre oszlik. Ismertetésükben nem követjük mereven ezt a felosztást, hanem megpróbáljuk történeti (és logikai) sorrendben tárgyalni a felmerülő kérdéseket. Az első mindjárt a „bürokrácia" szó eredete. A szóösszetétel első része a latin eredetű burrusrra vezethető vissza, melynek jelentése „sötét, komor (szín), ami ünnepélyes benyomást okoz, néha azonban gonosztettek leplezésére is alkalmas". Az ebből származott ófrancia „la bűre" szó egy bizonyos szövetfajtát jelentett, mellyel azokon a helyeken, ahol nyilvános hivatalok tevékenységüket gyakorolták, az asztalokat leterítették. Az asztalterítőről ezután áttevődött a szó magára az asztalra, mely a „bureau" nevet kapta. A következő szakaszban már a szobát jelentette, ahol az asztal van. A bureaucratie szót először Vincent de Gournáy, XVIII. századi kereskedelemügyi miniszter használta és alkalmazta a hivatalokra. Valószínű — mondja a szerző —, hogy ezzel a magángazdaság (azaz a polgárság, B. I.) kritikai állásfoglalását akarta vele kifejezésre juttatni az állami pénzügyek rendszerével szemben. Az új szó hamarosan fölmerült más országokban is, mindenekelőtt Németországban, ahol a liberális eszmékkel együtt terjedt el s végül is teljesen meghonosodott. A szó teljes virágzása azonban csak a legutolsó időkben teljesedett ki a különböző országokban. .A, továbbiakban a szerző röviden utal a munkamegoszlás fejlődéséré, ami nála „a hatalom szétforgácsolása" elnevezés alatt jelentkezik s megállapítja, hogy a közigazgatás három alapelven nyugszik: a hatalmi jogkörön, a tanácsadáson és a számadáson (beszámoláson). Az első jelenti a hierarchiát, a második a szakismeretet, a harmadik a felelősséget. A három elv következményeként az írásbeliséget jelöli meg. A könyv negyedik fejezetében szerző megkísérli a bürokráciát alaptípusok szerint osztályozni, de ez a kísérlet, mivel mesterkélt idealista konstrukciókon épül fel, teljes csőddel jár. Az elsőnek alapelve volna az őrködés („Wächterbürokratie"). Az őrködés célját Platón fejtette ki legjobban Államában. Eszerint az őrök az igazságosság és jólét eszméinek hordozói és őrzői: szerzőnk szerint ők a platóni városállam egységének megtartói. A hivatalnoki eszményeknek ez a típusa —. szerző szerint — Kínában és Poroszországban valósult meg leginkább. A második típus a kasztbürokrácia, melyet F. Marx az osztálybürokráciával azonosít, s melyről tagadja, hogy Nyugaton jelenleg is léteznék. (Noha statisztikai adatokkal bizonyítja, hogy Franciaországban a második világháború után alapított közigazgatási iskolákat látogató diákok szüleinek 40°/o-a volt hivatalnok.)Az osztálybürokrácia veszélye azonban nem fenyeget — írja megnyugtatóan —, mert „a kiélesedő osztálykülönbségeknek a bürokrácia felső rétegeiben természetes reakciója az volt, hogy e réteg, amennyire lehetséges, tudatosan elhatárolja magát saját osztályszempontjaitól". S bár helyesen észleli, hogy „ez politikai, gazdasági és szociális tekintetben a hivatali semlegesség nyomatékos helyeslésében nyilvánult meg", ebből nem azt a következtetést vonja le, hogy a hivatal látszólagos semlegessége (azaz a látszólagos osztályfeíettiség) az osztályálláspont új megjelenési formája a kiéleződött osztályviszonyok között, hanem — a tudatot azonosítván a léttel — a látszatot egyszerűen valóságnak véve, maga is beáll a semleges bürokrácia hirdetőinek csapatába. Visszatérve a kasztbürokráciára, szerző ennek legtökéletesebb megvalósulását a későrómai és a japán császárságban látja, mindkettőben kiemelve a rangok üres formalitását és a tömegektől való elszakadást, ami az ügyintézésben és általában a hivatali munka titkosságaiban jutott kifejezésre. A harmadik alaptípus a patronázsrendszer, mikor politikai párthűséget vagy egyéb személyes érdemeket jutalmaznak hivatalosztogatással. Ez a rendszer dívott Angliában 1870-ig, ekkor azonban törvényt hoztak a hivatalba lépéskor leteendő képesítési vizsgáról. Az Egyesült Államokban Andrew Jackson demokrata párti elnök (1828—1836) kezdte a hivatalokat a saját pártjának tagjai között kiosztani. A rendszer hiányosságai azonban csakhamar felszínre kerültek és az 1883-ban hozott Pendieton Act a hivatalnokok képességvizsgájáról intézkedve itt is végét vetette a hivatalosztogatásnak. A negyedik típus a szolgálati bürokrácia (Leistungsbürokratie), ahol egyedül a teljesítményt