Levéltári Közlemények, 34. (1963)

Levéltári Közlemények, 34. (1963) 2. - IRODALOM - Benczédi László: Ráday Pál iratai II. kötet., 1707–1708. Sajtó alá rendezte: Benda Kálmán és Maksay Ferenc. (Archivum Rákócziánum. II. Rákóczi Ferenc levéltára. I. osztály, XIV. kötet) Budapest, 1961. / 291–292. o.

Irodalom 287 legiálisok) írásának összehasonlítása. Az 1290. május 27-én és május 28-án, Székesen (Temes m.) kelt oklevelek gondos, az ünnepélyes oklevelekére emlékeztető írása (Dl. 56469. és Dl. 56472.) egészen más, mint az ugyanazon év június 18-án, Csanádon kelté (Dl. 56470.) stb., stb. Az oklevelek túlnyomó része olyanoktól származik, akik állandóan írtak. Ahogy IV. Béla uralkodásának második felében, IV. László idejében is ritka az idegennek, ismeretlennek tűnő kéz írta oklevél. Az oklevélírók nem egyszerű scribák, az írás és fogalmazás munkája még nem különölt el egymástól. (Ezt bizonyítja, többek közt, a Dl. 1011., a Dl. 83135. és Dl. 71613. sz. oklevelekkel kapcsolatban fentebb tett észrevétel is.) IV. László korára is áll az, amit Hajnal István IV. Béla uralkodásának írásos ügyintézéséről megállapított, hogy még nincsenek külön, kancelláriai célokra kiválasztott emberei az udvarnak s „hogy az íróknak több részük volt az illető ügy elvégzésében, mint maga az írás." (Turul, 1914. 6. 1.). Száz és száz apró adat, jellegzetesség, sokszor éppen a nem állandó jellegzetesség megfigyelése segít bennünket az ügymenet, a kancelláriai munka belső mozgásának életrekeltésében, írás és mondanivaló, nyugodt, gondos, díszes külső, élénk, színes elbeszélés, az arengák és narratiokj stiláris és tartalmi sajátosságai, az oklevelek más és más kézre valló ductusai oly párhuzamok, amelyek valóban alkalmasak e homályba veszett század közvetlen adatokból lel nem deríthető viszonyainak rekonstruálására. Csak a mi szűkebb területünkön, a diplomatikáén, hány olyan, jelentéktelennek tűnő vonatkozás van, amelynek tisztázása a Hajnal István által annyiszor említett, apró tények gondos mérlegelése útján remélhető. Ilyen pl. az országjáró király ügyintézése. Érdemes egybevetni mind tartalmi, mind formai szempontból az ország egy-egy pontján kelt okleveleket. (Pl. az 1284. január—februárjában Borostyánkő vára alatt kelteket: 3282—3292. sz. reg.). Ami azonnal feltűnik, az az ismert dolog, hogy ezek az oklevelek szinte kivétel nélkül a keltezési hely közelebbi és távolabbi környékének ügyeivel foglalkoznak. Túl annak az oklevélfajtának egyszerű leírásán, amely a „menetközbeni" ügyintézés terméke, gondosabban meg kell már vizsgálnunk: mikor, hogyan s milyen változatokban keletkezett ez az oklevéífajta s keletkeztek más oklevéltípusok. Villanásszerű reflexióim is — úgy vélem — bizonyítják azt, hogy a „Szentpétery—Borsa" nemcsak a kritika rostáján megtisztított forrásanyaghoz juttatta történettudományunkat, hanem a történelmi segédtudományok társadalomtörténeími elmélyüléssel való vizsgálatára is ösztönöz — amelyet, kitűnő munkájának újabb gyümölcseként, méltán vár éppen Borsa Ivántól a magyar történettudomány. Kritikája nyomán oklevéltanunk leíró módszerekkel elért eredményeit, így Fejérpataky jeles kancelláriatörténetét is, több ponton kell módosítanunk. Az 1272. év vége felé kelt s a jászói konvent 1434. július 10-i átírásában ránk maradt oklevél (Dl. 612.) Fülöp esztergomi érseket mondja királyi kancellárnak. Fülöp érsek kanceiv lárságának ez az egyetlen emléke, amelyről Fejérpataky nem tudott (A királyi kancellária az Árpádok korában. Budapest, 1885. 125. 1.). Borsa csak feltételesen gondol arra, hogy Fülöp esztergomi érsek valóban királyi kancellár volt. E minőségben való szerepeltetését az átíró oklevél, a XV. századi gyakorlatot tükröző tévedésének tulajdonítja. Igaz, hasonló hibával találkozunk pl. az 1273, augusztus 24-i oklevélben, amelyet I. Károly írt át 1328. március 18-án s amely alkalmasint, az átíró oklevél scriptorának tollhibájából Fülöp váci püspököt királynéi alkancellárnak nevezi (2404. reg.), mégis valószínűbb az, hogy Fülöp érsek, ha csak átmeneti időre is, mint utódja, Miklós, valóban királyi kancellár volt. (Efféle, a kancellárságot megörökítő betoldás túlhosszú ahhoz, hogy túlönkényesnek ne tűnjék.) Átmeneti kancellársága az akkori udvari viszonyok képét nem bontja meg, jól illik Miklós ugyancsak rövid ideig tartó kancellársága elé. A két érsek hivataloskodása folyamatosan szakította meg Pál veszprémi püspök kancelláriátusát. Az 1273. év oklevelei sűrűn módosuló méltóságsoraikkal komoly próbára teszik a dipjomatikust. (Vö. Borsának a 2362. sz. regesztához fűzött, szellemes és, véleményem szerint, helytálló, archontológiai megállapításaival.) A sok változás, amint erre már utaltam, nem csillapodó, belső mozgás, a hatalomért való állandó küzdelem jele, amilyen Fülöp érsek kancellársága is (amelyet, szerintem épp ezért, tényként fogadhatunk el). (Egyébként Miklós érsek elsőizben nem 1273. március 6-án szerepel kancellárként, mint Fejérpataky írja az i. h-, hanem már március 1-én: 2351. sz. reg.) Módosítani kell Fejérpatakynak azt az állítását is, hogy Pál veszprémi püspök még 1275-ben is viselte a kancellári tisztséget (126. 1.). Kétségtelen ui., hogy Pál 1274 végén már meghalt (2588. sz. reg. jegyzete.) Borsa a most említett eseteken kívül is nem egy ponton javítja Fejérpataky megállapításait (így a 2881., 2952. sz. reg. jegyzetében stb.). Érdemi kifogásolnivalót nem találtam Borsa kritikai észrevételeiben. A lényegre szorítkozó, világos fejtegetései alapján nyugodtan tekinthetjük gyanúsnak, vagy hamisnak azt az oklevelet, amelyet megfontolt mérlegelése annak nyilvánított, és gond nélkül használhatjuk teljesértékű forrásként azoknak az okleveleknek adatait, amelyeket tisztázott a hyperkritika.