Levéltári Közlemények, 34. (1963)

Levéltári Közlemények, 34. (1963) 2. - IRODALOM - Borsa Iván: Archiv für Diplomatik, Schriftgeschichte, Siegel- und Wappenkunde. Hrsg. von Edmund E. Stengel. 5/6–7. Bd. Köln-Graz, 1959., 1961. / 278–280. o.

276 Irodalom mindenképpen keresztül viendő is — a fondok túlzott szétforgácsolásának a proveniencia-elv merev alkalmazása esetén nagyon is várható veszélyeire hívják fel a figyelmet. Nem tartja végül szükségesnek olyan, tárgyi alapon létrejött, összetett irategyüttesek fondokra való szétválasztását sem, melyeknél a fondképzők kilétének megállapítása az iratok megértésénél tulajdonképpen nem is lényeges. A következő alfejezet tárgyalja ezek után magát a fondon belüli rendezést: igen jó, áttekinthető, világos fogalmazásban sorolja fel a főbb lehetséges rendezési elveket: ő maga — véleményünk szerint igen helyesen — a szervezetileg az igazgatási szervezet, formailag pedig az eredeti regisztratúra alapján álló, — ám annak hibáit és következetlenségeit a szükséghez képest korrigáló rendszert javasolja (melynek főleg a regisztratúra lehető érintetlenül hagyására vonatkozó megállapításait illetően értékelésénél nem szabad figyelmen kívül hagynunk,, hogy az első világháború óta — mint a regisztratúráról szóló fejezetből is láthattuk — a német iratkezelés a regisztratúrát már nagymértékben modern, tárgyi-funkcionális csoportosításban állította elő). Ennek jegyében tárgyalja azután a fejezet további része — ugyancsak igen instruktiv, itt azonban már terjedelmi korlátok folytan sem ismertethető módon — magát a konkrét rendezést, a regisztratúra megmaradt, — illetve felbomlott, de megállapítható, — ill. megállapítható, de használhatatlan vagy éppen már megállapíthatatlannak bizonyuló rendjének esetei szerint, ill. egyes összefüggéstelen iratok esetén. (A gyűjteményről, mint irategyüttes lehetséges típusáról csak itt, az összefüggéstelen iratok esetén esik szó, míg a „vegyes fondok"-at — jól lehet gyakorlatilag ezek esetében is gyűjteményekkel állunk szemben — nyilván alkatrészeik megállapíthatóan szerves létrejöttének alapján, Enders nem tekinti gyűjteményeknek.) Külön alfejezet foglalkozik ezután az oklevelek, ill. térképek, tervek, rajzok, vázlatok, ill. nyomtatványok rendszerezésével, — legvégén pedig a fondok levéltáron belüli rendszerezésének elveit — amint nevezi: a levéltári tektonikát — ismerteti. 4. Úgy véljük, már e legfontosabb fejezetek vázlatos ismertetése is meggyőzhette az olvasót Enders szigorúan logikus, minden problémára kiterjedő, azokat a maguk helyére besoroló és rendkívül gyakorlatiasan megválaszoló munkájának értékéről és jelentőségéről. Ügy véljük, igen indokolt lenne, ha ilyen irányú munkáját szerző az Archivverwaltungslehre megalkotásával nem tekintené befejezettnek, hanem a középkáderek feladataihoz szabott munkát most már kiegészítve, általános levéltártani kézikönyvvé fejlesztené tovább. Tekintettel arra a nagy hatásra, melyet az egyes német területeken keletkezett, vagy ott kibontakozott és rendszerezett iratkezelési és irattározási rendszerek (részben osztrák közvetítéssel is) nem egy népi demokratikus ország fejlődésére gyakoroltak (s melyre a maga helyén a fentebbiekben is utaltunk), Enders munkája így ezekben az országokban nemcsak gyakorlati módszertani, hanem történeti-elméleti vonatkozásokban is érdeklődésre tarthatna számot. Egyrészt a legfontosabb pontokon erős történeti megalapozottságával, ill. a történeti'fejlődésen alapuló voltával — s ami az utóbbiból következik: széles kiterjeszkedésével az iratés regisztratúra-képződés napjainkig történetileg kialakult típusaira és lehetséges létrehivóira, — másrészt a problémákhoz való általában határozott gyakorlati viszonyulásával Enders a levéltári kézikönyveknek egy újabb válfaját teremtette meg. Olyan típust, mely középúton áll egyrészt a szovjet levéltárügy elméletének és gyakorlatának kézikönyve — másrészt Brenneke levéltártana között. Előbbitől határozottan — és mondjuk meg: előnyére — különbözik azzal, hogy nemcsak egyszerű (bár rendkívül gondosan szerkesztett, összehangolt és valóban szorosan rendszerré összeilleszkedő) munkautasítások gyűjteménye, mely egyetlen egységes és eleve adott iratkezelési és megőrzési gyakorlati rendszerre épít, hanem a problémákat történetileg látja és így kialakult sokféleségükre is kiterjeszkedve fejti ki és oldja meg.. A másiktól — s ide sorolhatjuk H. O. Meisner munkásságát is — ugyancsak előnyére különbözik abban, Rogy az elméleti alapfogalmakat mindig szorosan összekapcsolja ezeknek a levéltári munkák során előbukkanó konkrét megjelenésével is. S fordítva: amennyire átveszi ugyanakkor Brenneke vagy Meisner törekvéseit szilárd és határozott alapfogalmak alkotására, anélkül, hogy ezek néha szélsőséges absztrakciójáig eljutna, — ugyanúgy veszi át a szovjet levéltári tankönyvtől a problémák közötti világos, határozott és igen konkrét, szinte már utasításszerű állásfoglalást is. Olyan tulajdonságok ezek, melyek Enders könyvét sok vonatkozásban alkalmas mintává teszik a többi európai népi demokratikus ország hasonló igényű kézikönyvei számára is. Mert Enders könyvének legjellemzőbb tulajdonsága az, hogy az egész egységes állami levéltári fondra épít: fejezeteinek, alfejezeteinek összefüggései annak összefüggéseire utalnak; — olyan perspektívákat és összefüggéseket vetve fel ezáltal, melyek csak szocialista viszonyok között lehetségesek, mikor a társadalom egész iratanyaga már egyetlen kézben, egyetlen egységes vezetés alatt, egyetlen célra: a szocializmus építésének érdekében van összpontosítva. Konkrét fejtegetései, tipológiája, széles problematikája vitatható, hogy mennyire általáno^