Levéltári Közlemények, 34. (1963)
Levéltári Közlemények, 34. (1963) 2. - Borsa Iván: A technikai fejlődés és a levéltárak / 163–196. o.
180 Borsa Iván A fentiekben azokról a fotoreprodukciós berendezésekről, gépekről, illetőleg eljárásokról volt szó, amelyek az eddigiekben alkalmazott levéltári mikrofilmezés technikai továbbfejlesztését eredményezhetnék. A levéltárakban folyó (általunk ismert) mikrofilmezés egyik alapvető jellegzetessége £ minél nagyobb mennyiségű levéltári anyag filmrevétele, illetőleg reprodukálása. A levéltárak mikrofilm-szolgálata felé eddig ugyanis a levéltári anyag biztonsági célzatú filmezése és a másutt levő iratanyag filmen való biztosítása érdekében jelentkezett a legkomolyabb igény, s mindkét fajta igénylésnél döntő szempont, hogy minél nagyobb mennyiségű iratanyag kerüljön mikrofilmre vagy minél több mikrofilmről készüljön fényképnagyítás. Ezek az igények eddig ezt a mennyiségi szempontot messze fölébe helyezték annak a szempontnak, hogy a levéltári anyag filmjét vagy más reprodukcióját minél gyorsabban tudják az érdeklődőnek kézhez adni és minél szélesebb körben, minél «gyorsabban és minél olcsóbban tudják elterjeszteni. Különböző országok levéltárai — és ez nem véletlen — filmjeiket nagy (30, 50 méteres) tekercsekben tárolják és elhanyagolhatónak tekintik azt a szempontot, hogy egy ilyen tekercs 800—1200 felvétele közül az érdekelt néhány felvétel kikeresése hosszú perceket, esetleg negyedórát is igénybe vesz. A jelek arra mutatnak, hogy a levéltári filmezés továbbra is ezen az úton fog haladni, ennek ellenére nem lesz felesleges rövid áttekintést adni a mikrofilmezésnek arról az ágáról, ahol különleges hangsúlyt kap a filmen levő dokumentum-anyag gyors előkeresésének és a reprodukció olyan szélesebb körben való terjesztésének lehetősége, amikor a nyomtatás gazdaságosan még nem használható ki. A mikrofilmezés felé ilyen jellegű igény eddig a gazdasági, politikai és kulturális élet különböző területein már jelentkezett (pénzintézeteknél, napilapok és folyóiratok szerkesztőségeiben, könyvtáraknál és különösen a technikai jellegű dokumentációs központokban), s ha a levéltárak nagyobb arányokban fognak arra törekedni, hogy az általuk őrzött iratanyagról minél szélesebb körű és minél gyorsabb adatszolgáltatást nyújtsanak, a levéltárosoknak e kérdésekkel szükségszerűen szembe kell majd nézniök, de találkozhatnak ezzel a problémával akkor is, ha egyes szervek iratanyagával együtt át fogják venni azok mikrofilm-gyűjteményét is és különböző (a következőkben leírt) eljárások felhasználásával készült dokumentumgyűjteményeket. A gyors kutatásnál a legalább 30 méteres filmtekercs kétségtelenül nehézkesen kezelhető, ezért itt a fejlődés a film kisebb darabokra történő felosztása és a lapforma felé indult. Az e fejlődés során létrejött megoldások részben az átlátszó negatívokat, részben az át nem látszó másolatokat (az ún. microopaque-ot) használják fel. Filmcsíkok kartonlapon (Kard-a-film). Ha a 35 (vagy 16) mm-es filmet 5 felvételből álló csíkokra vágják, úgy egy erre a célra gyártott kb. 19X12,5 cm-es (8X5 inch) kartonlapon a párhuzamosan kivágott és átlátszó papírral vagy műanyag fóliával borított két „ablak"-ban 1—1 filmcsík helyezhető el. Itt a kartonlap a dokumentációs egység, tehát különösen olyan esetekben alkalmazható, ha a dokumentálandó irat- vagy könyvanyag (folyóirat cikk) a 10 felvételt nem haladja meg. Előnye ennek a megoldásnak, hogy az állandóan gyarapodó filmanyagot a kartonok csoportosításával (az újonnan készített filmek kartonjainak beosztásával) mindig a kívánt rendben tarthatók és kezelhetők.
