Levéltári Közlemények, 31. (1960)

Levéltári Közlemények, 31. (1960) - IRODALOM - Komoróczy György: Levéltári középkáderek képzésének tansegédletei a Német Demokratikus Köztársaságban : Enders, Gerhart: Archivtheorie. H.n., é.n. Enders, Gerhart: Archivgeschichte. H.n., é.n. Enders, Gerhart–Schmid Gerhart: Archivtechnik. H.n., é.n. Enders, Gerhart: Archivverwaltungspraxis. Teil I-II. H.n., é.n. / 318–320. o.

Irodalom 319 vagy személyi összefüggéseket figyeli. Mind a három elrendezésnek lényege, hogy az iratok rendszerezése megbontja a hivatali szervezet rendszeret, s nem a fondelrendezés elveire épül föl, hanem arra a gondolatra, hogy valamely iratanyagot a fent felsorolt mesterséges összefüggések szerint fogjon össze a levéltár. Nálunk «z az elrendezés a gyűjtemények kialakításának elvi meggondolásaiból indul ki. A pertmeneiával szemben áll a levéltáraknak fondok szerinti elrendezése, amely a hivatali struktúrát veszi figyelembe, az iratokat létrehozó szerv működését téve a kiindulás alapjává. A fondok szerinti elrendezésnek ez az elve a németeknél kissé eltér a francia gyakorlattól, s bizonyos értelemben a hollandi iskolához közeledő álláspontot tükröz, amely szigorúan a hivatal működésében keletkezett regisztrat urában látja a fondok kialakításának szükségességét. Nézetünk szerint a pertineneia és proveniencia nem foghatók fel egymással szemben álló elveidként, hanem egymást kiegészítő alapelvei a levéltártannak. Egy íondon belül is kialakítható a pertineneia szerinti tagolás, ez esetben azonban természetszerűleg szét kell bontani a regisztrálúra rendszerét, különösen ha az tárgyi tagolás helyett numerikus tagolást tartalmaz. Egy döntő mozzanatot figyelmen kívül hagy Enders tanulmánya, nevezetesen azt, hogy az iratokat funkcionális alapon is lehet tagolni, vagyis azonos célzattal létrehozott iratokat még akkor is el lehet választani saját Tegisztratúrájuktól. ha a számrendben nyertek elhelyezést. Pl. a hatósági bizonyítványok a fond egységének fenntartása mellett is külön kezelhetők; mint azonos funkciók során keletkezett iratok. Ebben az esetben a „tárgyi" tagolás a fondon belül alakítja ki az összefüggő egységeket, s a fondon belül hozza létre a különféle pertineneia szerint elrendezett irat állagokat. Vagy pl. ki lehet emelni egy fondból a birtokiratokat s azokon belül egy-egy községre vonatkozó anyagot, amely esetben, megtartva a fondképző szerv neve alatt egységesen kezelt, proveniencia szerint elrendezett levéltári testet, nem a Tegisztratúra lesz a mértékadó, hanem valamely más tárgyi-tematikai vagy területi-családi elrendezés. Ezek a kérdések a levéltári gyakorlatból következő olyan vitatott megoldásokra, vezetnek, amelyek nem állnak ellentmondásban a fondképzésről vallott nézetekkel» hanem azokkal összefüggésben az élet variánsait tükrözik. Provenienciát és períinenciát tehát nem szabad elválasztani, hanem egymás mellé kell állítani, különösen ott, ahol a rendezés később történik, nem pedig már az iratok egykorú kezelése során alakultak ki a fondon belüli állagok. Enders maga a proveniencia elvének négy változatát látja indokoltnak: a szigorú regisztratú>a elvet, a szabad regisztrat ura elvet, a hivatali működés szerkezetét követő elvet (Veiwaltungsstrukturprinzip) és az ún. fondelvet. Felfogását már más alkalmakkor is kifejtette s a megkülönböztetés nagyon határozott. Legföljebb abban nem lehet vele egyetérteni, hogy ezeknek az elveknek külön-külön való érvényesüléséről tájékoztat, holott, ugyanazon iratképző szerven belül mindegyik alkalmazható aszerint, hogy elméletileg melyik a helyesebb, és gyakorlatilag melyik oldható meg könnyebben. A második füzet a levéltártudományon belül a levéltártörténettel foglalkozik. E füzetben tájékoztatást nyújt a német levéltárügy történeti fejlődéséről 1945-ig, majd külön választva a Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság levéltárügyét tárgyalja kb. 1945—1957 között. Ez a tárgyalási mód különösen alkalmas arra, hogy bemutassa: milyen nagy különbségek állnak fenn a levéltári hálózat centrális megszervezése kérdésében, a gazdasági levéltárak kiépítésében, a. levéltárügy állami ondozásában, a tudományos, népgazdasági és politikai felhasználhatóság biztosításáan a két, német állam között. Az összehasonlításból határozottan kiemelkedik a szocialista típusú állam levéltárügyének, a tudatos levéltárvédő politikai intézkedéseknek magasabb színvonala, s különösen figyelemre méltó az NDK levéltár ügyének az a törekvése, hogy az állam az-üzemi levéltárakat s a helyi városi levéltárakat nagy mértékben támogassa amellett, hogy mindegyiknél érvényesül a/, egységes állami levéltári fond szemlélete. A német levéltári helyzet ismertetése után képet kapunk a Szovjetunió, Lengyelország, Csehszlovákia, Franciaország, Anglia, Olaszország és Amerika levélt ár ügy ének általános helyzeterői és történeti fejlődéséről. Sajnálatos, hogy a magyar levéltárügy a tanulmányból kimaradt, holott erre vonatkozó előtanulmányok szerzőnek rendelkezésére állottak volna. A harmadik füzet „Archvtechnik" cím alatt foglalja össze a levéltártudománynak azt Suí ágát, amely a levéltári épületek felszerelésének elméleti és gyakorlati követelményeit ismerteti, majd továbbmenően a levéltári iratok őrzésének formáit tárgyalja. Utóbbi fejezetben megismerkedünk az iratok együtt-tartásának elveivel és móds/.ereivel, az összefűzés technikájával. Németországban általános törekvés, hogy az összefüggő őrzési egységeket egy palliumban kezelt füzetben tartsák együtt. Ennek hátránya az„