Levéltári Közlemények, 31. (1960)
Levéltári Közlemények, 31. (1960) - Bakács István: A családi levéltárak szerkezeti problémái / 160–174. o.
A családi levéltárak szerkezeti problémái ím sából fakad, hanem gyakorlati megfontolásból. A lajstromozott iratok jelzetrendszere az irodalomban — eddigi felhasználásuk eredményeképpen — ismeretes, s ezenfelül nagy előnyük — ami az anyagvédelmet elősegíti —, hogy darabonkint jelzeteltek, — sőt, ha a lajstromkönyvek fennmaradtak —, az iratanyag egy részének minden egyes darabjához oly segédlet áll rendelkezésünkre, amelyet a repertórium nem pótolhat. A darabonkint önálló jelzettel ellátott iratoknak a tárgyi csoportokba való áthelyezése nemcsak különböző konkordanciajegyzékek elkészítését tenné szükségessé, hanem az egész iratanyag darabonkénti jelzetelését is. Ez viszont — véleményünk szerint a fond-szemlélet fetisizálásához vezetne. Sokkal célravezetőbbnek látszik az, ha valamely fondba tartozó nem lajstromozott iratokat a családi rendezés során kialakított gyűjtemény elkülöníthető, megfelelő fondtöredéke mellett kiegészítésképpen helyezzük el. 17 Ennél a munkánál nagyon nagy figyelemmel kell lennünk arra, hogy nemcsak mennyiségi, de jellegbeli eltérés is van az egyes családi levéltárak lajstromozott iratanyaga között. Van, amikor a lajstromozás kizárólag a jogbiztosító iratokra terjeszkedett ki, máskor urbáriumokat, számadásokat is lajstromoztak, sőt nem egyszer magukban foglalják a családtagok személyi fondjainak töredékeit is. Az adott lajstromozási munka jellege szabhatja meg azt, hogy ezt az egyesítést végre lehet-e hajtani. Nem lehet természetszerűleg a fondrószek egyesítését oly fokban végrehajtani, hogy egyazon fond iratai egyetlen óvrendi sorozatot alkossanak, nem lehet tehát a kiegészítéseket a megfelelő évek alatt elhelyezni, vagyis a lajstromozott iratok rendjét fellazítani, hanem csupán az egyes fondrószek kiegészítéseképpen lehetséges egy-egy új óvrendi sorozat kialakítása. Ilyen esetben a családi rendezések eredményeképpen létrejött gyűjtemény — mint egység — meg is szűnik, s helyette a fondok egész sora keletkezik. Kétségtelen, hogy ez az eljárás az iratgyűjteményt archaikus színezetétől megfosztaná, azonban megfelelő jelzetelósi rendszerrel a XVIII—XIX. századi rendezéseken keresztülment s az általunk kiegészítésképpen elhelyezett iratanyag különválaszthatósága biztosítható, viszont nagy mértékben lehetővé tesszük az egyazon fondhoz tartozó iratok levéltáron belüli megosztottságának kiküszöbölését. Súlyos tévedés lenne azonban, ha a kiegészítések elhelyezését mechanikusan hajtanánk végre. A lajstromkönyvek megléte, a bejegyzések mélysége döntő fontosságú annak elbírálásánál, hogy az adott levéltár lajstromozott iratai mellett kiegészítések elhelyezhetők-e. Ott, ahol a iajstromkönyvek nem maradtak fenn, s ahol ezek pótlására amúgy is áttekintő jegyzéket készítünk, könnyebben végezhetjük el ezt a munkát, mint ott, ahol a lajstromkönyvekbe az újonnan elhelyezett iratokat be kell vezetnünk — ha nem is darabonkint, legalább iratcsoportonkint. Lesznek igen nagy számmal olyan esetek, amikor ezt a fondegyesítést nem lehet végrehajtani, s a családi rendezésen keresztülment iratokat továbbra 17 Meg kell jegyeznünk, hogy — bár technikailag nem oldottuk meg megfelelőképpen — erre kísérletet tettünk az Esterházy család hercegi levéltárának rendezésekor az ún. Repositorium K (Bakács István : Az Esterházy család hercegi ágának levéltára. Bp., 1956. 91—93. 1.) kialakításánál. Hiba volt, hogy a kiegészítési munkát nem vittük keresztül elég következetesen, másrészt a kiegészítést önálló gyűjteménynek fogtuk fel, holott a nem lajstromozott iratokat a megfelelő repositorium-fasciculus számmal jelzeteit iratai után kellett volna beiktatnunk.
