Levéltári Közlemények, 30. (1959)

Levéltári Közlemények, 30. (1959) - IRODALOM - Szücs Jenő: Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár. II/1–2. k. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai II., Forráskiadványok, 3–4.) Bp., 1956. / 158–161. o.

160 Irodalom lelhetők fel. A külföldön található okleveles anyag tekintetében sajnos — a szerkesztőn kívüli okokból — már nem mondható el ugyanez. Ami ugyan a kiadásokat illeti, Mályusz E. a hazai könyvtári lehetőségek maximumát merítette ki. Nem tekintve fáradtságra és a munka látszólagos hálátlanságára, néhány említés, regeszta reményében sokszáz kötetnyi külföldi oklevélkiadást, folyóiratot fésült át, s e tekintetben az új kötet gyűjtőkörét jelentősen bővítette az elsővel szemben; csak a Rövidítések Jegyzékében negyedfélszáznál több felhasznált hazai és külföldi mű címe .van feltüntetve. Az eredeti okleveleket már csak annyiban használhatta, amennyiben azok korábbi megbízható másolatban (Fejérpataky, Fraknói-gyűjtés) vagy fényképen (Bécs, Pozsony, Brünn, galántai Észter házy levéltár stb.) rendelkezésre álltak. Szomorú, hogy történettudományunk külföldi kapcsolatai még mindig pusztán ennyit engedtek meg. Mennyi bizonnyal értékes, az Oklevéltárat gazdagító adatot nyújtottak volna pl. az olasz levéltárak (a Vatikán, a hazánkkal annak idején kereskedelmi kapcsolatban állt városok, városállamok levéltárai), a délnémet városok, Ausztria levéltárai és mennyire érthetetlen, hogy Szlovákiától eltekintve — amellyel az Oklevóltár munkálatai közben és azóta végre intézményesen megindult a filmcsere, de eredményei még nem voltak hasznosíthatók —, még mindig nincs intézményes kapcsolat ilyen téren Bomániával, Lengyelországgal, Jugoszláviával. — A hatalmas anyagot, akárcsak az I. kötetnél, némileg megrostálva tartalmazza az Oklevéltár ; azon okleveleket, amelyek tartalmuknál, jellegüknél fogva a társadalomfejlődés megismerésére nem tartalmaznak számbajöhető adatokat, nem foglalja magába — helyesen, hiszen ezek csak öncélúan növelnék a terjedelmet. A közlési mód lényegileg ugyanaz, mint az előző kötetnél. Az írásbeliség olyan fokán (a „tömegesjellegű okleveles gyakorlat korában" — ahogy diplomatikai irodalmunk nevezi), mint a Zsigmond-kor, egy teljességre törekvő kiadványban szükségképpen le kell mondani a teljes szövegű közlésről; az okleveleket sűrített formában, tartalmi kivonatokban lehet csak adni. Az Oklevéltár más jellegű kivonatokat ad a nyomtatásban már valahol megjelent — vagy akár kivonatban közölt —, és mást a még meg nem jelent oklevelekről. Az előbbiek esetében rövid, csak a lényegre korlátozódó, többnyire egyhárom soros magyar nyelvű kivonatokat nyújt, megjelölve a kiadás (részletközlés, kivonat, regeszta, említés) ül. kiadások stb. pontos helyét, adott esetben rámutatva a korábbi közlés lényegesebb hibáira. Ezek a kivonatok általában nem mentesítik a használót attól, hogy magát az idézett közlést megnézzék, azonban még így is felbecsülhetetlen segítséget nyújtanak, hiszen a szétszórt közléseket mintegy fegyelmezett rendbe szorítják, s ha szükséges, kritikájukat adják. —• A nyomtatásban először most megjelent okleveleknek ezzel szemben bő regesztáját tartalmazza az Oklevéltár, mégpedig oly módon, hogy a keretszöveget összevontan magyarul adja, elhagyja a formulás részeket, s mindazon szövegrészeket, amelyek fontosak vagy problematikusak, amelyeket magyarul pontosan vagy rövidebben nem lehet visszaadni, vagy sajátságos terminológiájuk jellemző stb. az oklevél eredeti nyelvén, szöveghűen. Eredeti formájában közli az összes hely- és személyneveket (vezetékneveket), s a feloldott dátum után, rövidített formában, az eredeti keltezést. Szószerint közli az oklevélen található kancelláriai vagy egyéb egykorú jegyzeteket. A regeszták szövegezése, a magyar, ill. eredeti szövegrészek aránya egytől egyig a leggondosabb mérlegelés eredménye. Minden egyes regeszta komoly stilisztikai megfontolás terméke, s láthatóan az a törekvés hatja át, hogy lehetőleg semmi lényeges elem ne maradjon ki, mégis az eredetiben bonyolult mondatszerkezetek a lehetőségig leegyszerűsítve és tagolva, félre nem érthetően, a jelzős szerkezetek mellékmondatokká átalakítva stb. kerüljenek át nyomtatásba. (A szövegek tagolására talán nem ártott volna még több gondolatjelet, zárójelet, pontosvesszőt alkalmazni.) Minden egyes regeszta után a megpecsótelés módjának leírása és a pontos levéltári jelzet következik. E regeszták, éppen körültekintő gondosságuk következtében, a legtöbb kutatási igény esetében szükségtelenné teszik az eredeti példány megnézését. Természetesen olyan esetben, ha a kutatást speciálisan pl. az írásformák, a formulás részek, a pecsét stb. érdekli, az Oklevéltár nem takaríthatja meg az eredeti megtekintését, de nyilvánvaló, hogy a munkát így is nagy mértékben könnyíti. (Egyébként új az előző kötettel szemben az, hogy feltünteti a királyi pecsétek különböző fajtáit.) A II/2. kötet végén levő mutató (önmagában 180 oldal) jelentősége a hatalmas mennyiségű anyag kezelhetősége szempontjából kézenfekvő. A részletezésben, a címszavak felbontásában tovább megy, raint az I. kötet, ez szintén nagy nyereség. Feltüntet valamennyi helynevet, továbbá azon személyneveket, amelyeknek hordozói — mint Mályusz E. maga meghatározza — ,,már kiemelkedtek a megyei, városi vagy egyházi közösségekből," végül olyan tárgyi címszavakat ,,amit önmagunk számára szintén kicéduláztunk volna, ha a kor történetének megírása lett volna a feladatunk". (11/1. kötet VI 1.) Ez a meghatározás első pillanatban szubjektívnek látszik, azonban egy tárgy-