Levéltári Közlemények, 30. (1959)
Levéltári Közlemények, 30. (1959) - IRODALOM - Bakács István: Wolfgang Mommsen: Die schriftlichen Nachlässe in den zentralen deutschen und preussischen Archiven. Koblenz, 1955. / 156–158. o.
Irodalom 157 útján is biztosították a személyi levéltáraknak az állam őrizetébe való jutását, s már I. Frigyes Vilmos idejében vásároltak állami és katonai érdekekből magánosoktól iratokat. Azonban az államférfiak irathagyatékának jelentősége tekintetében a francia forradalom döntő fordulatot jelentett. Míg korábban csak az uralkodók és családjaik irathagyatéka volt értékes történelmi forrásanyag, addig a XIX. század elejétől kezdve a parlamentarizmus s a pártok kialakulásával az államférfiak szerepének megnövekedésével a politikai felfogásoknak, a bizalmas tárgyalásoknak, a nagy politikai döntéseknek megismeréséhez az út az államférfiak levelezésein, naplóin, feljegyzésein keresztül vezet. Az eseményekben nagy szerepet játszó személyek életrajzát e forrásanyag nélkül valójában meg sem ismerhetjük. E felismerés alapján Ludwig Dehio főlevéltáros 1 1924-ben közzétette a berlin—dahlemi titkos, a boroszlói, hannoveri, königsbergi, kiéli, koblenzi, marburgi, münsteri, osnabrücki, wiesbadeni állami levéltárakban őrzött 123 személyi levéltár jegyzékét. Ez a számláz előbb elmondottakhoz képest alacsonynak tűnik fel, ám a „személyi levéltár" megjelölését a német levéltárak nem minden irathagyatékra alkalmazzák. Dehio szerint ugyanis csak azok az iratok érdemlik meg a „személyi levéltár" elnevezést, amelyek az illető személlyel valóban szoros kapcsolatban állanak : annak magán- és közéleti tevékenységére jellemző adatokat tartalmaznak s ezenfelül mennyiségileg is jelentősek. Egy emlékirat, néhány, egy-egy levélírótól származó levél még nem „levéltár" s az ilyen kis jelentőségű irathagyatékokat a „kisebb szerzemények" gyűjtőcím alá foglalták. A potsdami levéltár később a személyi levéltár kritériumát úgy határozta meg, hogy annak az illető személy egész életművére, de legalább is nagyobb életszakaszára döntően jellemző iratokat kell tartalmaznia. A német levéltárakban azonban nemcsak „igazi", hanem „ál" személyi levéltárakat is nyilvántartanak. A múlt században a levéltárakban érvényesülő tárgyi elv következményeképpen ugyanis — főként az uralkodó családtagjainak irathagyatékainál — a szervesen keletkezett iratokat egyesítették az illető személyre vonatkozó iratokkal a proveniencia elvének figyelmen kívül hagyásával. így pl. a személyi levéltárban helyezték el a fondképzo által írt leveleket is. Természetes, hogy a ,,személyi levéltár" magában foglalhatja az illető személy által összegyűjtött nyomtatványokat, a róla szóló újságkivágásokat (amelyek főként a jelen század politikusainak irathagyatékában jelentkeznek), vagyis a gyakorlatban az „ál" és az „igazi" személyi levéltár között sok átmeneti formáció van. M. rámutat arra, hogy a levéltárak őrizetében levő személyi levéltárak teljessége igen ritka : az örökösök ugyanis sokszor egymás közt felosztható örökségnek tekintik, egyes iratokat téves nézeteik következtében megsemmisítenek, más esetben egyenkint bocsátják azokat áruba, sokszor pedig az aláírásokat külön értékesítik. Azonban az állami levéltárak őrizetébe került személyi levéltáraknak sorsa sem volt zavartalan. így 1852-ben a Brandenburg—Porosz házi levéltár az uralkodócsaláddal kapcsolatos iratokon kívül a császári házi levéltárnak átadta mindazon fondokat, amelyek az uralkodóházzal, az udvartartással, az uralkodó személyével és családi viszonyaival állottak kapcsolatban. Az első világháború után létesült Birodalmi levéltár 1927-ben hatvan személyi levéltárat őrzött, ám az 1936-ban alakult Hadilevóltárnak át kellett adnia a katonai személyek irathagyatékait. A személyi levéltárakat elsőnek gyűjtő Porosz titkos levéltár pedig 1924-ben a Porosz hadilevéltártól vette át a katonai személyek iratait, amelyeket azután 1937/39 között a Potsdami hadilevéltárnak kellett átadnia. Azok az események pedig, amelyek 1918, 1933 ós 1945-ben súlyos veszteségeket okoztak a személyi levéltárak állagában, nagy bizalmatlanságot eredményeztek a levéltár-tulajdonosok körében. A Dehio által közzétett jegyzéket idők folyamán számos jegyzék követte, így a második világháború előtt igen nagyszámú személyi levéltár hollétéről volt tudomásuk a német levéltárosoknak. Minthogy pedig a levéltáraknak elsőrendű kötelességük az iratanyagnak a kutatás rendelkezésére való bocsátása, a második világháború alatt szétszóródott, de korábban közismert személyi levéltárak számbavétele épp e levéltárak iratainak nagy forrásértékére való tekintettel, halaszthatatlan feladatként jelentkezett. Természetes, hogy ezt a feladatot — részben Németország kettéosztottsága következtében — nem lehetett maradéktalanul elvégezni, hiszen Amerikában is eredménytelenül próbálkoznak a „nemzeti fond" összeállításán, holott a megfelelő anyagi erő is rendelkezésre áll. Az előttünk fekvő munka — amely sokszorosítás útján jött létre — három részre tagolódik a német levéltárakban őrzött személyi levéltárak sorsáról szóló bevezetésen * Politische Nachlässe des 19. Jahrhunderts im Besitz der preussischen Staats-Archive. Korrespondenzhlatt des Gesamtvereines der deutschen Geschichts- und Altertumsvereine. 72. Jhrg. 92. sk.
