Levéltári Közlemények, 30. (1959)
Levéltári Közlemények, 30. (1959) - IRODALOM - Vörös Károly: Két erdélyi levéltártörténeti tanulmány : Sigismund Jakó: Instructiuni arhivistice ale oficiilor din Transilvania 1575–1841. Klny. Revista Arhivelor, Seria Nouoa 1. Kiss András: Kolozsvár levéltára rendjének fejlődése a XIV. századtól a XVIII. század végéig. Klny. Emlékkönyv Kelemen Lajos születése nyolcvanadik évfordulójára. Kolozsvár, 1957. / 123–126. o.
124 Irodalom radt voltából következő anakronizmus is, melyért azonban a fejlődés önállósága még így is kárpótol. A két tanulmány közül Jakó Zsigmond „Az erdélyi hivataloklevéltári utasításai'* című, román nyelven a Revista Arbivelor 1. száméban közölt tanulmánya, az általánosabb igényű. Már csak azért is, mert, mint bevezető sorai elmondják, szerzője a tanulmányt konkrét gyakorlati céllal : az erdélyi levéltárrendezések módszertani megsegítésének igényével állította össze. A Román Népköztársaság levéltárain belül Erdély levéltárai (szerző e fogalomról szólva végig érezhetően a feudáliskori levéltárakról beszél) a sajátos fejlődés folytán különleges helyet foglalnak el, már csak anyaguk nagy mennyisége miatt is. A többi romániai állami levéltárban nyilvántartásképpen eredményesen alkalmazott cédula katalógusrendszer felállítása az erdélyi levéltárak esetében időtrabló s különben is kevéssé gazdaságos vállalkozás lenne. Szerző e levéltáraknál a régi proveniencia rendjének megfelelő visszaállítása mellett foglal állást, mert e módszer mellett a régi segédkönyvek révén az anyag aránylag a leghamarább válik használhatóvá. S mivel e megoldás elsősorban alapos hjvafaltörténeti ismereteket követel, szerző cikkével ehhez kíván segítséget nyújtani. Ezen túlmenően, éppen a hivataltörténet példáján kimutatva, azonban határozottan hangsúlyozza, hogy a levéltárosok egyúttal történész szakemberek is kell hogy legyenek : ilyen irányú képzésükre a levéltártörténet művelése a legalkalmasabb, mert kiemeli a levéltáros munkáját a katalógus cédulázásának lélektelen mechanizmusából, alkalmas arra, hogy a levéltári tudományos munka gerincévé váljék, s tudományos munka lehetőségét nyújtva egyúttal az egyetemeken végzett ifjúság legjobbjai számára is, bizonyos vonzóerőt biztosít a levéltárosi pályának Maga a cikk 4 bevezető fejezetből és a hozzácsatlakozó forrásközlésből áll. A bevezetés, jórészt a már publikált magyar szakirodalom alapján, a feudáliskori Erdély önálló fejedelmi és Habsburg-korszakának megfelelően két periódusban (1556— 1690," 1690 — 1848) tárgyalja az irattermelés, iratmegőrzés és iratkezelés főbb vonásait. Mindkét periódus esetében vázlatos és nagyvonalú, de nagyon világosan felépített összeállítást ad az illető korszak legfőbb központi hivatalairól, ezek ügyköréről, szervezetéről, majd (sokkal rövidebben) a megyéről és a városokról beszél. Mindegyik esetben a szervezet történeti részekhez csatlakoztatva vizsgálja az általuk kialakított levéltári rendszer fő jellegzetességeit is : összességtikben e részek, bár itt is igen vázlatos, de igen szemléletes összképet adnak a Mohács utáni erdélyi írat termelés, iratmegőrzés és iratkezelés főbb vonásairól és fejlődéséről. E fejlődést szerző, az általános fejlődésnek megfelelően, Erdélyben is a kizárólag oklevélközpon tu középkori szemléletnek már az ügyiratot is megbecsülő újkori levéltárszemlélet felé való haladásában látja, de rámutat ennek erdélyi sajátosságaira is. Mivel a rendiség gyengesége és az erős fejedelmi hatalom személyes jellege folytán a központi kormányszervek fejedelmi hivatalokból nem fejlődhettek át „országos" rendi hivatalokká, így a központi kormányzat egyes szerveinek sem alakulhattak ki különálló levéltárai. A központi adminisztráció iratanyagának védelmét nagyobb részben a fejedeimi levéltár, kisebb részben pedig a rendek érdekeit szolgáló hiteleshelyi levéltárak látták el. A megyéknél és székeknél viszont az iratanyag, elsősorban az állandó levéltári őrzőhely hiányában elkallódásnak, szétszóródásnak volt kitéve. Különben is a nemesség kiváltságai tárházának a hiteleshelyi levéltárakat tekintette, melyekben így nagy mennyiségű értékes iratanyag maradt fenn, míg a megyék szinte a fejedelemség végéig a jegyzőkönyveken kívül alig tartottak meg más iratokat. Komolyabb szervezett levéltározásról e korszakban csak a városoknál lehet beszélni, ahol a polgárok kiváltságainak kollektív volta kezdettől fogva az e kiváltságokat biztosító iratok számára állandó őrzőhely szervezését tette szükségessé. E középkorból örökölt berendezések között megrekedt erdélyi adminisztráció és levéltárszervezet a Habsburg-uralom alatt lassan, régi formáit fenntart va ugyan, de lényegében teljesen átalakult, és ha más nevek alatt is, de teljesen hasonlatossá vált a magyarországi intézményekhez. Ez persze kihatott az iratőrzés ós iratkezelés formáira is. Jakó cikke az országos központi hivatalok iratkezelésének e változásában rámutat a felügyeletet gyakorló udvari szerveknél alkalmazott osztrák adminisztráció hatására. E változás csak későn, a XVIII. század közepe felé lesz megfigyelhető, de lassan végül már ä helyi szerveknél is érvényesül. Elsősorban abban nyilvánul meg, hogy már az adminisztratív iratokat is értékelik. Mindez végül e téren is a magyarországihoz teljesen hasonló alakulásokhoz vezetett, mint ahogy az udvar részéről az erdélyi megyék levéltárait illetőleg is a magyarországihoz teljesen hasonló elképzelések és rendelkezések születtek meg. EK utóbbiak Erdélyben azután ugyanolyan lassan, kerülő utakon valósultak: meg, mint az n, magyarországi megyei levéltárak esetében történt.
