Levéltári Közlemények, 28. (1958)
Levéltári Közlemények, 28. (1958) - Sashegyi Oszkár: Levéltári leltárak / 3–34. o.
6 Sashegyi Oszkár a -17. századi magyar levéltártörténet egyik legértékesebb emlékének tekinthető. A régi levéltári leltárak a levéltárak anyagában, rendjében és tárolási módjában beállott változások következtében gyakorlati értéküket jórészt elveszítették, tudományos szempontból azonban hasznukat vehetjük, s ha másért nem, már csak azért is crnegibecsülendők, mert a régi magyar levéltárosok munkájának dokumentumai. Ezek a leltárak nem térnek el lényegesen az egykorú külföldiektől, s az alapelv, amely szerkesztésükben megnyilvánul, később — hosszú száműzetés után — ismét érvényre jutott, az ti., hqgy a leltár nem a szinguláris iratok tartalmi vonatkozásait feltüntető segédeszköz (mint a lajstrom vagy regeszta-gyűjtemény), hanem az iratanyagot a maga szerkezeti tagolódásában, összefüggő fizikai, vagy belső, genetikus-tartalmi egységei szerint tünteti fel. 2 A 18. század a magyar levéltártörténetben a lajstromozás fénykora. A lajstromozót vagy regestratort egy ekorbeli ábrázolás 7 munka közben mutatja be, amint barokkos díszű iratszekrényei között elhelyezett asztalánál ülve lajstromkönyve fölé hajol és abba a betűket rója. A lajstrom (elenchus, regestruim) részletessége folytán a leltárnál teljesebben bontja ki az iratanyag tartalmát: darabról-darabra jegyzékei! az iratokat, s nem elégszik meg tárgyuk egyszerű megjelölésével, hanem fontosabb tartalmi elemeiket megnevezve, az iratokat valósággal kivonatolja. Amikor 1755-ben véglegesen felállítottak a magyar kamara levéltárát, a kurrens regisztra túrától különválasztva, nyomban megindult az oda áttett iratok lajstromozása. A jegyzékelés kincstári vagyoni szempontból történt; ezért elsősorban a 'birtokjogi vonatkozású darabokat vették sorra. A levéltárnak' szóló királyi utasítás szerint minden egyes oda áttett iratról keltének és jelzetének feltüntetése mellett kivonatot kellett készíteni és azt egy e célra rendelt lajstromkönyvbe bevezetni, az iratok rendjének megfelelő rendben és tagolásban. A lajstromkönyvhöz, lapszámra való utalással, mutató volt készítendő. '• A kamarai levéltárban először megkísérelték lajstromozás előtt rendezni az iratokat, a lajstromozást azonban oly sürgős munkának tartották, hogy ennek meggyorsítása érdekében később az iratok rendezésétől eltekintettek. Az 1766. évben újabb királyi rendelet részletesebben szabályozta a lajstromozási eljárást. Előírta, hogy a levéltár részére kiválogatott iratokat legfeljebb 24 darabból álló csomókba osszák, a csomókat folyamatosan számozzák végig, a csomókon belül pedig betűikkel jelöljék meg az egyes iratokat. A lajstromokat háromhasábosan kellett vezetni: a középső hasábba került az irat kivonata, az irat keltének, nemének, a benne előforduló személy- és helynevek megjelölésével (a helyneveknél a megye nevét is fel kellett tüntetni) és a jogilag fontos körülmények megemlítésével; az előforduló személyneveket az első, a helyneveket a harmadik hasábba külön is fel kellett jegyezni. A mutatót, ami az iratok nemét is fel kellett, hogy 7 O. L. Kamarai lt. Acta Paulinorum. Elenchus summarius címlapja.
