Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Hasznosné Szőllős Ilona: Die archivtechnische Woche der Archivschule Marburg vom 26. 2. bis 1. 3. 1957. Hrsg. von Johannes Papritz. Marburg, 1957. / 292–294. o.

292 Irodalom Ügy gondoljuk, hogy ahol a kor történetére vonatkozó jellemző eredeti dokumentumok vannak, ott ennek a kötetnek azt közölnie kell, még abban az esetben is, ha másutt már ezek korábban közölve lettek. Ilyen pl. a Bethlen—Peyer-paktum, amiről ugyan külön tanulmányok is jelentek meg, de miután ez a forráskiadvány egy korszak jellegzetes iratait közli, úgy véljük, hogy egy ilyen fontos irat kihagyása nem indokolt. Legrosszabb esetben is meg kellett volna jelölni, hogy megvan az eredeti paktum és hol lett már közzétéve. Miután az egész köteten végigvonul — nagyon helyesen —, hogy nemcsak szakembereknek készül, hanem a nagyközönségnek is, akkor ilyen esetben sem lehet erről a szempontról megfeledkezni. Előfordul, hogy a közölt irat után jegyzetben nem adják meg a szerkesztők az elintézés mikéntjét — pl. a 77, 78. sz. irat, — 284—285. old. — a választások előkészítésére Sztranyavszky Sándor pénzt, Teleki Tibor katonaságot kért —, nem derül ki, megkapták-e, a nyugat-magyarországi ügyekkel kapcsolatban mi lett Gömbös bandáival? (33. sz. irat, 200. old.) stb. Mindezen kisebb hibáktól eltérően, úgy gondoljuk az „Iratok az ellenforradalom történetéhez" c. forráskiadvány II. kötete betöltheti feladatát, és az illetékesek részéről, az eddiginél jóval nagyobb figyelmet érdemel. B. Lőrincz Zsuzsa DIE ARCHIVTECHNISCHE WOCHE DER ARCHIVSCHULE MARBURG vom. 26. 2. bis 1. 3. 1957. Erfahrungen und Verhandlungsbericht Hrsg. von JOH(ANNES) PAPRITZ Marburg 1957, 76 p. A levéltárakat foglalkoztató technikai kérdések tudományos konferenciájának anyagát magában foglaló értékes kötet, mely a marburgi levéltárosiskola kiadásában kéziratként jelent meg, a levéltárügy az irat nyersanyagával kapcsolatos összes tudnivalóira vonatkozólag értékes útmutatásokat tartalmaz. A kötetet az iskola igazgatója, J. Papritz és W. Eckhardt levéltári assessor állította össze az iskola 6. évfolyama hallgatóinak közreműködésével, — gazdag fénykép- és nyersanyagmellékleteit nyomdagépüzemek, papír- és műanyagelőállító cégek szolgáltatták. A „Bevezető" szerint az iratok megőrzését komoly feladatának tartó, lelkiismeretes levéltárosnak legalábbis vegyész, fizikus, pergamenkészítő, ^papírgyártó képzettséggel kellene rendelkeznie, hogy a szellemi tartalmat,a pusztuló anyagon is megőrizhesse. Miután ez lehetetlen, így áthárul a feladat a levéltári konzervátorra, hogy mindezen szakmák idevonatkozó lehetőségét számontartsa, kipróbálja, alkalmazza, mégpedig a levéltárosokkal való állandó együttműködés formájában. Ezért az iratkonzerválás német, francia, angol, olasz nyelven megjelent és mindig gazdagodó szakirodalmával a levéltári anyag tudományos kezelőinek is meg kell ismerkedniök. Példának állítja, hogy a nagymúltú angol levéltárakban az iratkonzerválás úttörői éppen a legnevesebb levéltárosok, ők rendelkeznek e téren a legkorszerűbb laboratóriumokkal is. A párizsi Nemzeti Levéltár egész Franciaország területén biztosítja kutatómunkájával az iratok legkorszerűbb megőrzését. Olaszország viszont az Istituto di Patológia del Libro munkája révén világszerte vezetőszerepet kapott a könyvtári, levéltári anyag konzerválásának irányításában. Kelet-Németország részére Drezdában létesült 1952-ben központi restauráló laboratórium, Nyugat-Németországban ezt a felelősségteljes kísérleti és irányító munkát szövetség formájában szeretnék megvalósítani az összes levéltárak anyagi segítségével. A „Bevezető" felsorolja a pergamenek, valamint a régi és új papíranyagok pusztulásának leggyakoribb tüneteit, okát, vizsgálati és kezelési módszerét azzal a megjegyzéssel, hogy minden ország, minden laboratórium elfogad ugyan egy-egy megállapítást, de nem tartja azt véglegesnek. A konzerválástechnikai megoldások területén találja legfontosabbnak az ellenőrzést; egyrészt a kijavított anyagot továbbőrző levéltárosok, másrészt az új eljárásokat-anyagokat bevezető konzervátorok és differenciált szaktudású külső szakértők minél gyakoribb egybehívásával. A marburgi értekezletnek is ez volt a célja r— állapítja meg végül J. Papritz —, ezúttal ugyan csak német szakemberek résztvételével, de igyekszenek ismertetni és