Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - IRODALOM - Sashegyi Oszkár: Ferdinand Maass: Der Josephinismus. 1–2. Bd. Wien, 1951–1953. / 276–277. o.

276 Irodalom Vitnyédyek, Bónisok, Szepesyek fajtájából való — az izgató kérdés mindenképpen fennáll: mi váltotta ki osztályának hanyatlását s hogy vajon ennek a jelenségnek a szubjektív vagy objektív okai a túlnyomóak? A kiadvány olvasása számos ehhez hasonló termékenyítő gondolatot vet fel s a tudományos kutatás új irányait jelöli ki. Ezt egybevetve a kötet pedagógiai jelentőségével, módszerének kiforrottságával és tudományos igényességével, a kiadványt a magyar történetírás nagy nyereségeként könyvelhetjük el. Érdeklődéssel várjuk az előkészületben lévő második kötetet. Benczédi László FERDINAND MAASS DER JOSEPHINISMUS 1—2. Bd. Wien, Herold, 1951—1953. (Fontes rerum Austriacarum. 2. Abt. Diplomataria et acta 71—72. Bd.) 2. Bd. Ursprung und Wesen des Josephinismus 1760—1769. 1951. XXII. [2], 396 p. 8 t. 2. Bd. Entfaltung und Krise des Josephinismus 1770—1790. 1953. XXXII, 560 p. 4 t. A Fontes Rerum Austriacarum sorozata több mint tíz évi szünet után új kötetekkel bővült. A Hammer—Purgstall emlékiratainak megjelenése (1940) óta eltelt esztendők nemcsak az osztrák történetírás számára általában voltak kedvezőtlenek, a náci uralom és a második világháború a forráspublikációk terén is érezhető kiesést okozott. Ez pedig különösen sajnálatos azért, mert a háború folyamán értékes levéltári anyag pusztult el, ami most már nagyrészt pótolhatatlan. Ferdinand Maass, az új kötetek kiadója a jozefinizmus történetére vonatkozó iratokat gyűjtött össze az államkancellária levéltárából. Forrásbázisának egyoldalúságát részben az magyarázza, hogy a cseh-osztrák kancellária vonatkozó iratai nagyrészt, az államtanács iratai a megfelelő időszakból teljesen elpusztultak. Maass kiadványát három kötetre tervezte: az eddig megjelent két kötet szinte kizárólag a Bécs és Róma közötti tárgyalásokkal, Ausztria és a pápaság viszonyának alakulásával, az állam és egyház közötti viszonyt érintő kérdésekkel foglalkozik — a belső reformokkal foglalkozó iratokat az utolsó kötet számára tartotta fenn. Minthogy a kiadvány anyaga annak a hatóságnak az irataiból került ki, amelynek Kaunitz herceg állt az élén, érthető, hogy az államkancellár személye áll a középpontban. Maass az- egész jozefinizmust tőle eredezteti, Kaunitzot a racionalista természetjog és közjog fő képviselőjének tekinti Ausztriában, aki egyházi ügyekben az állam befolyásának korlátlan érvényesítését követelte s ezt elméletileg is alátámasztotta, így Maass felfogása különbözik a jozefinizmussal foglalkozó más történészekétől, ami a jozefinizmus eredetének és lényegének kérdését illeti. E. Winterrel szemben —r aki a jozefinizmus kezdeteit vizsgálva, Van Swietent és körét állította a középpontba — ő Kaunitz szerepét tartja döntőnek, és vitába száll Valjaveccel'is, aki szerint ä jozefinizmus kollektív erők összeműködésének az eredménye. Érvelése azonban •— bár az általa közölt adatok értékes módon bővítik ismereteinket — nem képes meggyőzni arról, hogy az utóbbi állítás helytelen. A jozefinizmus lényegét tekintve Maass a reformkatholicizmus szerepét nem tartja döntőnek, annál inkább a racionalista természetjogét. Szerinte az állam, amikor az egyházzal való addigi egyensúlyi helyzetet felborította, ezt nem azért tette, hogy az egyházat megreformálja, hanem cselekedetének végső indítéka a nemkatholikus területen létrejött és a Habsburg-birodalomba behatolt racionalista természetjogban keresendő, ami lassanként alapjában változtatta meg a felelős államférfiak nézeteit az egyház lényegéről és az államhoz való viszonyáról. Ezek a felvilágosult eszmék végül is azokká az elvekké kristályosodtak ki, amelyeket Kaunitz 1768-ban állított fel, hogy az egyházi ügyeket azok alapján szabályozzák és intézzék. A valóságban persze a végső indítékot az abszolút monarchia kiépítésének objektív szükséglete adta, s reformkatholicizmus és természetjog egyaránt csupán ennek a törekvésnek ideológiai körülbástyázása volt.