Levéltári Közlemények, 28. (1958)

Levéltári Közlemények, 28. (1958) - FORRÁSKÖZLÉS - Jakó Zsigmond: Viser Lipót értekezése a megyei levéltárak lajstromozásáról 1785-ből / 151–172. o.

FORRÁSKÖZLÉS VISER LIPÓT ÉRTEKEZÉSE A MEGYEI LEVÉLTÁRAK LAJSTROMOZÁSÁRÓL 1785-BÖL A XVIII. század második fele a magyarországi levéltárügy régi történetének legmozgalmasabb és a későbbi fejlődés szempontjából nézve legfontosabb korszaka. Ekkor szerveződtek meg országszerte a korábbi idők rendszerezetlen irathagyatékából a szó igazi értelmében vett levéltárak. A kétszázéves Magyar Országos Levéltár éppen úgy ezeknek az évtizedeknek az alkotása, mint a vidéki közlevéltárak legbecsesebb részeinek számító régi városi és megyei levéltárak. Sőt a fontosabb egyházi és családi archívumok rendje is ennek a félszázadnak a nevelőmunkája nyomán alakult ki. A feudális Magyarország társadalma számára ekkor vált először kérdéssé, országos méretekben, az iratok szakszerű megőrzése, rendezése és kezelése; ekkor született meg a magyar levéltárügy. Régebbi kutatóinkat a XVIII. század levéltárügyéből szinte kizárólag a nagyszabású rendezések szervezési kérdései ragadták meg. A jövő levéltártörténeti kutatásainak viszont inkább azt kellene tisztázniok, hogy a bécsi udvarban és a kormányhatóságoknál megszületett elhatározásokat kik és milyen módszerrel valósították meg. Tudott dolog ugyanis, hogy a kormányhatóságok, illetve a megyék a levéltárügyet közigazgatási kérdésként kezelték. Egyszerűen elrendelték a levéltárak rendezését, a végrehajtás mikéntjét azonban a munkát ténylegesen végző tisztviselőre bízták. Éppen az egyes levéltárak rendezésének a nagyon különböző minősége mutatja, hogy a XVIII.' század nagy levéltári eredményeiből jóval többet kell odaítélni a sokszor szinte névtelen lajstromozóknak, levéltárosoknak, mint az eddig történt. Ezek a levéltári dolgozók ugyanis nem egyszerűen kész utasítást hajtottak végre, hanem olyan elképzelést ültettek át alkotó módon az életbe, amelynek méreteivel és pontos tartalmával azok sem voltak tisztában, akik azt felvetették. Teljesen érthető, hogy ilyen körülmények között a XVIII. századi rendezésekben sok a kezdettel járó botladozás és hogy a munkálatok minősége a lajstromozó képzettségétől, gyakorlottságától függ. Kemény munkát igénylő és hazai előzmények nélküli nagy feladat volt az, amit a XVIII. századi levéltárrendezők megoldottak. Ezen a nagyszabású gyakorlati feladaton formálódott ki a magyar levéltáros társadalom első szakképzett nemzedéke, de ide nyúlnak vissza a magyarországi levéltári szakirodalom kezdetei is. A magukra hagyott regisztrátorok ugyanis egyenesen kényszerültek a gyakorlati munkájuk során szerzett megfigyeléseiket rendszerezni, tapasztalataikat egymással kicserélni. Régi, kiváló levéltárosok levelezése, a kézirattárakban rejtőző anyag tervszerű átvizsgálása még sok becses adalékot ígér ebben a vonatkozásban levéltártörténeti kutatásunknak. A korszerű levéltártörténet végső feladatául egyes korok levéltári kultúrájának a megrajzolását tekinti. Ennek a célnak az elérése érdekében a magyarországi kutatásnak az eddiginél nagyobb figyelmet kellene fordítania a levéltári haladás igazi előrevivőire: a levéltárosokra. Nyilvánvaló ugyanis, hogy az ő gyakorlati tevékenységük és elméleti, szakirodalmi munkásságuk eredményei szolgáltatják a leghitelesebb kulcsot a magyarországi levéltári haladás minősítéséhez. Az ilyen levéltártörténeti kutatások ügyét véljük előmozdítani azáltal, hogy közzétesszük Viser Lipót Bihar megyei levéltárosnak 1785-ben a megyei levéltárak lajstromozásáról készített értekezését.