Levéltári Közlemények, 27. (1956)
Levéltári Közlemények, 27. (1956) - Wellmann Imre: Levéltári terminológiai problémák / 74–95. o.
92 Wellmann Imre s munkánkban sem; nyilvánvaló túlzás azonban a levéltár tant, a sajátos módszerre hivatkozva, önálló tudományként, egyenrangú félként a történettudomány mellé feltornáztatni. (Annál is inkább, mert a levéltártörténet és a levéltári jog, nem is említve a levéltártechnika elvi kérdéseit — melyeket Leesch a levéltárelméleten túlmenően mind a levéltártudomány körébe von — aligha dicsekedhetnek az önálló tudományra jellemző sajátos módszerrel.) A levéltári munka tudományos jellege azonban semmi csorbát nem szenved azáltal, ha önálló levéltártudományt nem konstruálunk. Nemcsak azért nem, mert — mint a terminológia tárgykörének felsorolásából láttuk — vannak olyan levéltári ismeretek, amelyek kifejezetten a történettudomány körébe vágnak. A levéltárosnak, hogy feladatát elláthassa, tájékozottnak kell lennie a hivatal- és levéltártörténet, sőt a gazdaság-, társadalom-, jogtörténet, politikai és kultúrtörténet terén-is;'ennyiben tehát a történelem a levéltártan segédtudománya. Másrészről a levéltártan nyújt a történettudománynak segítséget — s ez is a rendeltetése, nem az öncélúság {de ettől csak önállósága szenved csorbát, nem pedig tudományos jellege). Nem mint segédtudomány teszi azt, hanem közvetlenül szolgálja a történettudományt mint a levéltári forrásokat illető sajátos ismeretek Öszszessége. Rokon tehát más tudományágakkal, melyek más szemszögből teszik ugyanezt: az ún. „történelmi segédtudományokkal", melyeket (persze nemcsak az iratokkal foglalkozókat) — néhai Guoth Kálmán kifejezésével élve — helyesebb lenne történelrni forrástudományoknak nevezni. Leesettnek igaza van abban, hogy az irattan tágabb értelemben véve sem azonos a levéltár-,,tudománnyal"; semmiképp sem fogadható el azonban, hogy a levéltárost csak mint történészt érdekli. Maga Leesch cáfol rá Önmagára, amikor a Meisnerrel közösen kidolgozott terminológiai alapvetésben a levéltáros számára legfontosabb fogalmak között nemcsak helyet, de külön fejezetet juttat a „kizárólag irattani speciális fogalmaknak". Nem vitás, hogy az elmélet síkján a levéltártan s nem az irattan a levéltáros legsajátosabb s legfontosabb tanulságokat rejtő munkaterülete; de a levéltár fő hivatása: a történeti forrásanyagnak minél teljesebb feltárása szempontjából fontos mind a kettő. így sorakozik a levéltártan a többi történelmi forrástudomány közé mint ennek egyik, sajátosan a levéltárosra háruló, hozzá legközelebb álló ága. A «ort azok a tudományágak nyitják meg, amelyek az iratokat önmagukban vagy bizonyos részeikben vizsgálják: az irattan (melynek az oklevéltan csak egy része), 28 paleográfia, címertan, pecséttan; mintegy a koronát teszi fel rájuk a levéltár tan, mely az iratokat szerves összefüggé28 Az oklevéltan, mint a feudalizmus korában gyökerező forrástudomány-ág, jóval nagyobb múltra tekinthet vissza az egészen újkeletű irattannál; ebből ered önálló szerepeltetése. Részben a feudális szóhasználat továbbvitelét jelentené, ha továbbra is külön oklevél- és külön irattanról beszélnénk. A szétválasztás legfeljebb' abban a formában lehetne indokolt, ahogy Meisnernél látjuk, aki, az újkort tárgyalva, az „oklevél- és aktaismeret" címet adta könyvének. Ha az „irat" kifejezést, mint az aligha vitatható, az oklevelet, aktát, levelet és segédkönyveket együttesen magába foglaló gyűjtőfogalomnak tartjuk fenn, az oklevéltant nyilvánvalóan az iratban egyik részének kell tekintenünk.
