Levéltári Közlemények, 27. (1956)

Levéltári Közlemények, 27. (1956) - IRODALOM - Mattioni József: Wolfgang Leesch: Vom Wesen und von den Arten des Archivgutes. (Westfälische Archivpflege, 1.) Münster, 1951. / 223–225. o.

224 Irodalom A levéltári anyag jellegével foglalkozva, felteszi a kérdést: iratanyag és levéltári anyag azonosak-e, minden közérdekű iratdarab levéltári darab-e, és minden nyomtatott mű könyvtári értékű-e? Csak abban volna a különbség, hogy minden levéltári darab egyszeri, minden könyv azonban több példányban áll rendelkezésre? A felsorolt különbségek kétségtelenül fennállanak, de csak 'viszonylagos értelemben. Megállapítja, hogy a könyvtári anyagnak irodalmi célja van, az tehát közöl, tanít vagy épülésül szolgál, a levéltári anyag ezzel szemben már eredendően jogi vagy üzleti- célú. így az olyan magánlevelezés, amely pusztán közlést tartalmaz, — feltételezve írójának közérdekű jelentőségét — könyvtári kéziratgyűjteménybe tartozik, az olyan magánlevelezés azonban, melynek jogi célja van, levéltári anyaghoz kapcsolódik. Azonban a cél is változhat: szerelmes levelek, melyek eredetileg, semmiféle jogi célt nem szolgáltak, házasságbontási perben bizonyítékul felhasználhatók, s így, mint az eljárási ügyirat egy része, levéltári anyaggá válhatnak. Tehát: nem az a cél az irányadó, amelyhez a darab készült, hanem az utolsó cél, a végcél, amelyet teljesített. Ehhez a különbséghez egy második, még fontosabb társul, amely egyúttal megvilágítja a levéltár és könyvtár strukturális különbségét is. Míg minden könyv, vagy irodalmi kézirat bármelyik könyvtárnak szerzeményül felajánlható, addig minden egyes levéltári darab egy bizonyos összefüggésbe tartozik, amely a registratura, vagy a levéltár fogalmával írható körül. S míg minden egyes könyvtár minden (nyelvű, országbeli stb.) könyvet megszerezhet, addig a levéltárnak egy bizonyos, tárgyilag és térbelileg elhatárolt illetősége van. Röviden: a könyvtár tervszerűen gyűjt, szakmai és" térbeli korlátozás nélkül, a levéltár 'akaratlanul növekszik, meghatározott illetékességének szűk korlátai között. A továbbiakban a szerző a proveniencia elvének gyakorlati jelentőségével és hasznával foglalkozik. Egy, a címzettnek kézbesített irat — a proveniencia szerint '— a címzett regisztratúrájába tartozik. Ezért, ha mi egy ügyirat proveniencia ját akarjuk lerögzíteni, úgy a címzettet kell mégállapítanunk, s ellenpróbaként azt, hogy ez a címzett a választervezetet is elkészítette és aláírta-e. A proveniencia megállapítása a hivatali könyvek esetén sem okoz nehézséget, minthogy ezek rendszerint annál a helynél maradnak, amely vezette őket. A legnehezebb a proveniencia megállapítása az okiratoknál,- minthogy ezek — mint jogcímek — az ingatlan tulajdonváltozása esetén továbbvándoroltak. Az eredeti proveniencia, tudniillik az a címzett, akinek javára az okiratot kiállították, mindig felismerhető, de iránymutatóul mindig az utolsó proveniencia szolgál, az a hely tudniillik, amelyhez az okirat jogosan tartozott, mielőtt gyakorlati jelenfőségét mint jogcím elvesztette volna. A proveniencia-elv elsősorban a belső rend számára vezérfonal. Szerző utal arra, hogy a XVII. és XVIII. században önkényesen választott tárgyi vagy földrajzi elv' alapján rendezési szisztémákkal ném egy levéltárban káoszt teremtettek. A XIX. században a proveniencia elvében sikerült egy rendezési princípiumot megtalálni, amely minden egyes levéltári darabnak a maga pontos helyét megjelöli. A proveniencia-elv irányadó egyes levéltárak egymás közötti viszonyában, az illetékesség tekintetében is. Ezeken kívül kutatási elvként is döntő jelentőségű a proveniencia elve. Az elmondottak jogossá teszik, hogy a proveniencia-elvet a levéltár tani szemlélet központjába helyezzük. A tanulmány befejező részében a szerző részletesen foglalkozik a levéltári anyag fő fajtáival. Ezek szerinte: oklevelek, ügyiratok és hivatali könyvek. Nem említve azokat a tárgyakat (mint tervek, képek, filmek, fonogrammok), melyek csak bizonyos feltételek esetén lehetnek levéltári javak. A három fajta megkülönböztetésénél a külső ismertetőjegyek (pergament, pecsét, fűzött ívek, könyvforma) esetlegesek. A három fajtának belső ismertetőjegyei a döntők. Az okirat egy tárgyalási sorozatnak végső eredménye, egy jogügylet lezárását dokumentálja. Jogcímeket tüntet fel, melyek* önmagukban is érthetők. Az ügyirat ezzel szemben jogi vonatkozású vagy üzleti jellegű tárgyalásoknak maradványa. A hivatali könyvekben, ellentétben az iratcsomókkal, melyekben a tárgyalási anyag a legkülönbözőbb helyekről tevődik össze, ugyanazon hivatali helyről folyamatos és azonos jellegű bejegyzéseket foganatosítanak.