Levéltári Közlemények, 27. (1956)

Levéltári Közlemények, 27. (1956) - IRODALOM - Hajnal István: Comitatio Internazionale di Scienze Storiche. X. Congresso Internazionale di Scienze Storiche. Roma 4-11 Settembre 1955. Vol. I. Firenze, 1955. / 205–211. o.

Irodalom 209 .harmadik része a diplomatika fontos kérdését tárgyalja: Az okleveltani munkák — mondja — alig foglalkoznak az oklevélírások paleográfiájával, általánosságoknál maradnak, s így megszakad a kölcsönösség a két stúdium között. Az oklevélírások sokkal mozgékonyabbak, változatosabbak a könyvírásoknál, még nehezebb tipizálni őket és általánosan érthető, használható elnevezéseket állapítani meg az egyes típusok számára. Módszereket ajánl egy ilyen közkeletű nomenklatúra kialakítására. — A magunk részéről helyeseljük az előadó szemrehányásait; de viszonozzuk is azokat: a paleográfia ugyancsak aránylag kevéssé foglalkozik az oklevélírásokkal. Minthogy a középkori írásoktatás mindenütt a könyvírás oktatásával kezdődött, természetes, hogy az oklevélírás formái, minden elágazásuk ellenére is, újra s újra a könyvírás alapjaiból indultak ki. Viszont, már az antik időktől kezdve természetes és-megállapítható, hogy a gyorsan folyó és praktikusabb oklevélírás nagymértékben alakítgatta magát a könyvírást is. Az oklevélírás vizsgálatának van egy óriási előnye a könyvírásokéval szemben: nagy többségben keltezett iratokról van szó, ami a könyveknél csak kivétel. A kódex-paleográfus igen sokat tanulhat tehát az oklevélírásokból, a könyvírás fejlődésére nézve is. Végezetül csak megemlítem G. Battellinek, a Vatikán titkos levéltárosának áttekintését a vatikáni levéltárban megnyitása óta, tehát 75 éve folyt kutatásokról. Itt érdekesek a számadatok a levéltár okleveleiről. A regiszterekbe, mint egyes kutatások alapján kitűnt, csak töredékét vezették be a kibocsátott okleveleknek. Az 1198 és 1304 évek között mintegy 50 000 oklevél van regisztrálva, a valóban kibocsátottak száma többszörösen nagyobb lehetett, összehasonlításul megemlítem itt a Győrffy György által kimutatott statisztikát a magyar okleveles anyagról: az Árpád-korból, 1301-ig, királyi' és nem-királyi, eredetiben vagy szövegében fenmaradt oklevelek száma összesen mintegy 10 000-re tehető. Igen kicsiny szám a pápai oklevelekéhez képest, de a római Curia világközpont volt, ősi múlttal, a magyar oklevelezés pedig igazi rendszerességgel csak a XII. sz. végén indult meg. Ehhez képest — s hazánk "viszontagságos történetét, különösen a török hódoltságot tekintve, amikor levéltáraink .nagyrésze elpusztult, aránylag elevennek látszik a magyar okleveles gyakorlat a XIII. században. Milyen feladatokat tűzzön ki ezek után maga elé a kongresszus tanulságai alapján a magyar diplomatika és paleográfia? A kongresszusi előadók oly határozott követelései nagy, alapvető inventáriumok, Corpus-ok kiadására mindenesetre arra mutat, hogy a nemzetközi együttműködés feltétlen szükségességének 'tudata hatalmasan megerősödött az utóbbi évtizedekben. A tapasztalat viszont azt bizonyítja, hogy a nagyarányú közös nemzetközi kiadványok igen nehezen és lassan szoktak megvalósulni. S többnyire csak akkor, ha egyes különösen érdekelt nemzetek vagy tudós körök maguk veszik kezükbe a végrehajtást, igyekezve lehető gyorsan valami közhasznút produkálni, akárcsak.valamely részletkérdésben is. Magyarországnak szélső helyzete mind az antik világban, mind a középkori latin kultúrkörben bizonyos sajátos jelentőséget ád, nagyobb távlatok biztosítását az összehasonlító európai kutatásokban. Nem szólok itt a magyarországi antik epigráfikus anyag gyűjtéséről, aminek feladata más tudományágra tartozik. Csupán azt tartanám szükségesnek, hogy a római régészet figyelmét felhívjuk az epigráfiával szemben újabban támasztott nemzetközi paleográfiai igényekre is. A mi sajátos feladataink tulajdonképpen a kései középkorral kezdődnének. Tudom, hogy kódex-paleográfusaink régóta nemzetközi szempontokkal dolgoznak. Nyilvánvaló, hogy a magyarországi kódexanyag teljességét szívesen bocsátanak a nemzetközi tudomány rendelkezésére. Tudom, hogy már a múltban is kísérletek történtek arra is, hogy egyes kódexeinknek valamely egyetemi központból való leszármaztatását paleográfiai alapokon is kimutassák. Minderre nézve azonban a javaslatok, tervek megfogalmazása nálam sokkal avatottabb szakemberekre tartozik. Kétségtelen azonban, hogy a diplomatika és az oklevélpaleográfia területén nevezetes szolgálatokat tehetünk a nemzetközi tudománynak, éspedig, ha akarjuk, hamarosan. Sajnálom, hogy ezen a ponton ismételten előtérbe kell helyeznem saját munkásságomat, több évtizedes törekvéseimet. Az a hangsúly azonban, amellyel a kongresszuson az írásfejlődésnek az egyetemi központokkal való összefjaggését tárgyal14 Levéltári közlemények