Levéltári Közlemények, 27. (1956)
Levéltári Közlemények, 27. (1956) - Iványi Emma: Beszámoló a Magyar Országos Levéltár 200 éves jubileumáról / 184–204. o.
Az Országos Levéltár 200 éves jubileuma 201 haladó oklevél- és iratsorozatban az írásféleségek, iratfajták csoportjait gyakran szakította meg olyan iratok kiállítása, amelyekben a látogatók elsősorban nem az adott korszak írásbeliségének termékét látták, hanem a történeti forrást; megjegyzéseik tanúsága szerint elsősorban azt is keresték. Meg kell tehát állapítanunk, hogy a kiállítás eme részének gondolatmenete nem nyugodott a legszilárdabb elvi alapokon, de azonnal hozzá kell tennünk, hogy ezt csak szakemberek nehezményezték, a nagyközönség pedig, amelynek részére a kiállítás készült, szóban és megjegyzéseiben tett nyilatkozatai szerint őszintén gyönyörködött benne. Ennél a pontnál szükségesnek látszik röviden érinteni a levéltári kiállítás műfajának kérdését. Alkalmas-e kiállítási célokra a levéltári iratanyag? Többen, köztük jelen sorok írója is, hosszabb ideig azon a véleményen voltak, hogy nagyobb tömegű irat kiállítása nem érheti el azt a hatást, ami a ráfordított munkával és fáradsággal arányban állna; még akkor sem H ha — mint ez a kiállítás is — nem másolatokat, hanem eredeti iratokat állít ki és az írott anyagot tárgyi emlékekkel, képekkel színesíti és teszi életszerűbbé. Iratokat behatóan tanulmányozni kiállítási teremben fel s alá járkálva bajosan lehet. Ám a valóság rácáfolt erre az elméletre. A kiállítás a város központjában, forgalmas helyen négy hétig volt nyitva, s ez alatt az idő alatt kb. 10 000 ember nézte végig. A vendégkönyvbe csak kevesen írták be foglalkozásukat, de így is megállapítható, hogy a látogatók között sok volt a történész, muzeológus, könyvtáros, levéltáros, történelem- és irodalomszakos tanár, egyetemi hallgató, középés általános iskolai tanuló, hivatalnok és üzemi dolgozó; megjelent néhány más szakmából való kiváló tudós és művész is* A látogatók nagyobb részét a történeti érdeklődés hozta, a többit az ismeretlen vagy alig ismert intézmény, az utcai kirakatokban látható tárgyak és díszes kiállítású iratok által felkeltett kíváncsiság — s nem keveset (volt dzsentriket, genealógusokat) az a fajta vonzalom, ami régen a család- és nemességkutatásra adott ösztönzést. Az utóbbiak szóbelileg kértek felvilágosítást, az -előbbiek, tehát az ,,érdek nélkül érdeklődők" kategóriája több elgondolkoztató feljegyzést hagyott hátra a kiállítás vendégkönyvében. Ezek a feljegyzések meggyőzhették a levéltári kiállítás műfaját kifogásoló szakembereket, hogy alapjában véve tévedtek. Igaz, hogy a levéltári kiállítás nem a leginkább megfelelő környezet az iratok tüzetes tanulmányozására. Sokan azt írták be a vendégkönyvbe, hogy eljönnek még egyszer, sőt többször is, mert a nagy anyagot egy alkalommal alaposan megnézni nem lehet. Többen kérték a kiállítás anyagának kiadványban, diafilmen való rögzítését. De a kiállításnak nem is az volt és nem is lehetett az a célja, hogy a látogatók minden darab irat tartalmát emlékezetükbe véssék. Az a fontos, amit összkép formájában vittek magukkal a-látogatás után, s ez természetesen, előképzettsége és világnézete szerint, minden látogatónál más és más, de a levéltár és a levéltári munka megismertetése szempontjából feltétlenül jelentős. A bejegyzések azt tanúsítják, hogy a kiállításnak sikerült felkeltenie a különböző foglalkozású laikusok érdeklődését. A kiállítás a nagyközönség felvilágosítására készült, legelőször tehát azokkal a bejegyzésekkel kelj foglalkoznunk, amelyek az e téren lemérhető eredményről adnak számot. Csak röviden érintjük a többször ismétlődő, szokványos, de azért jóleső