Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - Komjáthy Miklós: A tihanyi apátság alapítólevelének problémái / 27–47. o.

44 Komjáthy Miklós Korábban szóltam arról a szoros kapcsolatról, amely a Cluny-ből kiindult reformmozgalmat a bizánci kereszténységhez fűzte. Csábító feladat lenne ezeknek a kapcsolatoknak széles, európai perspektíváit felvázolni. Annyival is inkább, mert az az igen gyér számú adat, amely valamelyes fényt vet a XI. század sűrű ködbe vesző eseménysorára, szinte egyértelműen bizonyítja: Tihanyban Bizánc és a bizánci kereszténységben megújult Cluny találkozott. E diplomatikai célú dolgozat azonban a konkrét történeti helyzeteket csupán háttérként, motivációként kívánja az olvasó elé vetíteni, hogy abból következtetéseket vonhasson a vizsgálat tárgyául szolgáló oklevél olyan sajátosságaira, amelyeket egyedül diplomatikai, vagy paleográfiai nézőpontokból megmagyarázni nem lehetett. Azt hiszem, hogy a kritikus kérdésekre, a zavart, aggodalmakat keltő sajátságokra a konkrét történeti helyzet ismeretében most már megnyugtató választ tudunk adni. Miért beszél az alapítólevél eschatocolluma Miklós presulról harmadik személyben, és miért használhatja neve előtt a »beatissimus« jelzőt? Azért, mert a privilégium ünnepélyes formában való kiállításában már nem volt szerepe. Maga a privilégium mondja meg azt, hogy Miklós püspök készítette az oklevél érdemi alapját képező adománybirtokösszeírást, a conscriptiot — alkalmasint az oklevél signumsorában szereplő Preca insertor és Celu minister közreműködésével. Mégpedig, mint a conscriptioban szereplő ^Petra« szóval kapcsolatos nyelvészeti, filológiai, régészeti és történeti elemzésekből kitűnt, akkor, amikor Tihanyban még csak baziliták voltak s a monostoralapító király jámbor szándékának kivitelében még csak rájuk gondolt. Ez. a conscriptio volt a tihanyi alapítólevél hosszan elhúzódó kiállításának első fázisa. Vulgáris, majdnem barbár latinsága, rengeteg magyar kifejezése elüt az oklevél egyéb szakaszaitól. Nyelvezete is arra utal, a »conscriptio« volt a legrégibb része. Ezt még egy tény bizonyítja. Nevezetesen az, hogy a contextusban egykorú rasurának, correctionak jóformán nyoma sincs,

67- pedig, aki az oklevél rendelkező részét megfogalmazta, nemigen használhatott formuláskönyvet, mint amilyennek Nyugaton a XI. században már bőviben voltak (ott a legtöbb esetben nem is készült előre fogalmazvány,. maga a formularium szolgált fogalmazványként).

68 Javítástól mentesek az oklevél egyéb részei is, de ezek a részek, amint az areagában kifejezett, fejlettebb okleveles gyakorlatra utaló gondolat bizonyítja, csak akkor és olyan körülmények között születhettek meg, amikor már okleveles formulákban jártasabb, formásabb privilégiumokat olvasott, nyugati, közelebbről francia szerzetesek is közreműködtek az ünnepélyes kiváltságlevél kibocsátásában.

69 Azt hiszem,. 67 Kvarcfény mellett sem látható számbavehető, az oklevél írásával egykorúnak mondható rasura. A 25. sor (a hosszabbított írású 1. sort nem számítva!) elején látható vakarás feltétlenül későbbi keletű. 68 H. Bresslau: Handbuch d. Urkundenlehre. II. köt.

2 (Leipzig 1915.) 136. s köv. L 69 Az oklevél záradékában szereplő signum-sor különösen jellemző a korábbi és egykorú francia oklevelek tanúnévsorára. (Ilyen a német császári oklevelekben nincs.) Olv. Giry; Manuel de diplomatique, Paris, 1925. VIII. fej. Az oklevél latinságát Melich J. (Latinbetűs helyesírásunk eredete. — Ak. Nyelvt. Ért. XXV. 4. Bp. 1934. 43. 1. a X—

XI. századi franciaországi latinsággal majdnem minden pontban azonosnak érzi. — Az oklevél arengáját itáliai és franciaországi arengákkal tartja rokonnak Horváth i. ért. 156. 1. Annak, amit Pais mond az 1. jegyzetben idézett tanulmányában, Giry alapján, a francia hatásokról,, ti. a vulgaris szavak, helynevek nagymérvű használatának, nem találtam nyomát az egykorú francia gyakorlatban. A vulgaris szavak semmi esetre sem szerepelnek olyan mértékben a XI. sz.-i francia diplomákban, mint a tihanyi oklevélben.