Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - IRODALOM - Iványi Emma: Az ellenforradalom hatalomrajutása és rémuralma Magyarországon 1919–1921. Szerk. és Bev. Nemes Dezső. (Iratok az ellenforradalom történetéhez) Bp., 1953. / 337–342. o.

340 Irodalom mára készült, hanem, mint előszava is hangsúlyozza, célja a kutatók szolgálatán kívül a leleplezés, a tanítás, minél szélesebb olvasórétegek tájékoztatása volt. Műfaját tekintve ezek szerint: tudományos kutatómunka alapján, tudományos apparátussal készült, de laikusok, nem-történészek számára is jól használható olvasókönyv, amely egyúttal elsőnek tárja fel a korszak sok fontos forrását. Nem »tiszta műfaj«, de — éppen erről a korszakról lévén szó — ez nem hiba. Érthető volt az a törekvés, hogy a történetírás is, a nagyközönség is minél előbb hozzájusson az első néhány év kutatómunkájából leszűrhető eredményekhez. A fentemlített bírálóknak tehát részben igazuk van, részben nincs; igazuk van abban, hogy szükség volna a korszak még több oldalról való megvilágítására — ezt azonban nem lehet egyetlen kiadvány feladatává tenni. A legújabbkori magyar archeográfiai irodalom elméletének megalapozása terén igen sok a tennivaló. Különösen a konkrét tapasztalatokból leszűrt tanulságoknak vesszük hasznát. Éppen ezért kár, hogy a kötet szerkesztői tájékoztatója (Silov szavait használva: archeográfiai előszava) viszonylag rövid, nem rögzíti eléggé a munka során kialakult és alkalmazott archeográfiai módszereket. Hasznos lett.volna pl. annak megvilágítása, hogy mi kerüljön egy kiadvány bevezető tanulmányába (előszavába), az egyes iratokhoz fűzött kommentárokba és a lapalji jegyzetekbe; hogyan különülj ének vei egymástól a tárgyi és a szövegkritikai jegyzetek. Ezen a téren ugyanis olykor a különféle elemek egymásbamosódását tapasztalhatjuk. Az előszó egyes megállapításainak a kommentárokban való ismétlődését úgy kerülhetjük el, hogy az egyes iratok előtt vagy azok után található kommentárban utalunk az elősző megfelelő részére. Az előszó az egész témára vonatkozó, általános jellegű megállapításokat tartalmaz, míg a kommentár csak egy-egy iratnak, esetleg az előszó megállapításain túlmenő vagy más jellegű kiegészítésével foglalkozik. A kommentár az irat egészét .értékeli, míg a tárgyi jegyzet a szöveg egy-egy szavát, mindenesetre csak kisebb részét magyarázza. Ami a kiadványban jegyzetbe kerül, azt feldolgozásban is jegyzetbe tennénk, míg a kommentár szövegének túlnyomó része feldolgozásában bekerülne a főszövegbe. Jól bevált szokás a tárgyi és a szövegkritikai jegyzeteknek más jellel való megkülönböztetése is. Az újkori források gyakran tapasztalható terjedelmessége felveti a kivonatos közlés problémáját is. A kiadvány 271 irata közül 72 drb (34 %) nem szószerint, hanem szószerinti idézetekkel megtűzdelt kivonatban jelent meg. (A 72 közül 16 drb, 6 %, nem levéltári, hanem nyomtatott, túlnyomórészt könnyen hozzáférhető forrásanyagból származik: két angol nyelvű kiadványból, a Magyar Rendeletek Tárából, közismert napilapokból, a képviselőházi naplókból.) Kérdés, helyes-e az iratoknak több mint negyedrészét nem szószerint adni,, még akkor is, ha a kivonatok az irat valóban lényeges részeit mindig szószerint idézik. "Nem vezethet-e ez arra, hogy — főleg ellenséges forrásról lévén szó — kevéssé jóhiszemű olvasók a szerzőket szubjektív kivonatolással gyanúsítják? Kövessék-e a szerzők a további kötetekben is ezt a módszert, vagy pedig törekedjenek a kivonatban közölt iratok számának csökkentésére, főleg levéltári forrásanyag közlésénél? A kutatók érdekeit akkor szolgáljuk legjobban, ha az iratokat a lehetőség határain belül szószerinti közlésben adjuk. Gyakran találkozunk azonban fontos iratokkal, amelyeknek szószerinti közlése fölösleges vagy nem célszerű. Fölösleges a legtöbb esetben akkor , ha az irat nyomtatásban valamely könnyen hozzáférhető kiadványban vagy másutt már megjelent és tartalmának beiktatására csak azért van szükség, hogy meg ne bontsuk a kötet tematikai egységét. Fölösleges továbbá, különösen nagy terjedelmű iratok esetében, a jelentéktelen, a lényeget nem érintő részek leközlése s bőven elég ezek kivonatolása is. Ugyancsak fölösleges az ellenséges forrásoknak a dolgozó népre vonatkozó sértő kitételeit, vagy megfordítva, a kizsákmányoló osztállyal és kiszolgálóival kapcsolatos- ömlengéseit oldalakon keresztül idézni. Mindebből következik, hogy a kivonatos szövegközlés módszerét általában elvetni nem lehet. Feldolgozó munka közben is saját szavainkkal foglaljuk össze az iratok tartalmát és csak egyes részeket idézünk szószerint. A megfordított eljárás tehát, amikor a kiadványban csak egyes részeket nem idézünk szószerint, nem csökkentheti a közölt irat hitelességét. Annál kevésbé, mert a kutatónak legtöbbször módja van arra, hogy az iratot őrzőhelyén eredetiben is megnézze. A kiadványnak az is feladata; hogy a nem teljes egészükben közölt iratokra a figyelmet felhívja.