Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - IRODALOM - Nagy István: Heinrich Otto Meisner: Urkunden- und Aktenlehre der Neuzeit. 2. durchges. Aufl. Leipzig, 1952. / 306–310. o.

306 Irodalom utóbbi, korántsem vehetik fel a versenyt az eredetközösségre alapozottakkal (legfeljebb a gyakorlati-induktív elvéken épülő rend a sorozattal, mely a legkezdetlegesebb s legkevésbé organikus a természetes rendszerek között), s hogy az ideális levéltári rendszert a »levéltártest-« képviseli, melyben eredetközösség és tárgyi közösség kutatást elősegítő harmóniába olvad. Még sok más értékes tanulsággal is szolgál Brenneke műve, de nagy jelentősége ennyiből is kiviláglik. Ahogy előttünk áll, szinte nem is egy ember alkotásának, hanem a nagy múltra visszatekintő német levéltártudomány összegező építményének tetszik. Vannak persze korlátai, már abból következően is, hogy a levéltártudomány széles birodalmának csak egy részét öleli magába; vannak megállapításai, melyek vitathatók, sőt amelyekkel vitába is kell szállnunk. De a könyv- alapossága, a szerző elmélyedése eleve biztosíték arra, hogy a vita lényeges kérdéseket érint s magas színvonalon mozog. Hisszük, hogy »a Brenneke« nemcsak fogalom lesz, hanem sokat forgatott könyv is egyszersmind, amelyet a magyar levéltárnokok is szívesen és haszonnal vesznek kezükbe. Wellmann Imre HEINRICH OTTO MEISNER URKUNDEN- UND AKTENLEHRE DER NEUZEIT 2. durchgesehene Auflage. Leipzig, Koehler & Amelang, 1952. 242. p. 3. t. A szerző, a német levéltárügy egyik legalaposabb mai ismerője, igen fontos, hasznos és meglehetősen elhanyagolt feladat elvégzésére vállalkozik ebben a művében. Míg a körülbelül 1500-ig terjedő ún. oklevélkorszak levéltári anyagának vizsgálata és forráskritikája fejlett történeti segédtudomány, a diplomatika alapjait vetette meg, addig az újkor, az ún. iratkorszak hatalmas, sokrétű, az írásbeliség fejlettebb formáit és változatait tükröző levéltári anyaga mindeddig nélkülözött ilyen természetű segédtudományt, az oklevéltannal szemben nem fejlődött ki egy modern irattan. Amint M. állítja, az újkorban megnövekedett iratmennyiség ijesztette el a kutatókat az oklevél- és irattan tovább fejlesztésétől, pedig épp az iratanyag nagy mennyisége, a forrásanyag sokrétűsége, fokozott gyakorlati és tudományos jelentősége teszi időszerűvé az oklevéltannal szemben az újkori »aktatan« művelését is. A különféle levéltárakban található, hatalmasan megnövekedett iratrengetegben való tájékozódásra kíván M. műve vezérfonalat adni, mégpedig elsősorban az iratok formai oldalát, formai jegyeit vizsgálva. A szerző három nagy csoportra osztja az újkor iratanyagát, az oklevelek, az akták és esetleg a levelek csoportjára. Az oklevél, a középkor úgyszólván egyetlen közirata, az újkorban is megtartja, sőt talán növeli jelentőségét. Az oklevél, mint »jogi jelentőségű tényről szóló írott bizonyítvány«, önálló, a jogi cselekményt és bizonyítást együtt tartalmazó, önmagában zárt és megérthető iratdarab mellé felsorakozik az akta, az ügyirat, amely az ügynek az oklevélben megtestesített lezáró intézkedését készíti elő, illetve fejleszti ki. Az akta inkább közlő, értesítő, minősítő és-"foganatosító természetű irat, az ügyet nem lezárt állapotában, hanem dinamikus fejlődésében szemlélteti, s az egész történést elénk tárja. Az újkori államigazgatásban kifejlődő bonyolult ügyintézés az akták nagy mennyiségét hozza létre, meghonosítva az írásbeli intézkedést nemcsak a jogügylet utolsó fázisában, hanem az azt megelőző köztes és előkészíta fázisokban is. Így az akta, az oklevél és a két típus között létrejött számtalan változat alakítja ki az újkori iratanyag egységeit és adja meg az ún. iratkorszak levéltári anyagának jellegét. Csatlakoznak hozzájuk az újkori igazgatás fejlődése következtében az ügyvitelre vonatkozó, egynemű bejegyzéseket tartalmazó hivatali könyvek, telekkönyvek, anyakönyvek, ügyviteli naplók stb., amelyek egyaránt lehetnek jogot tanúsító iratok, például telekkönyvek, és az ügyet a maga fejlődésében szemléltető aktaszerű darabok, például jegyzőkönyvek. A bizalmas jellegű értesítésre, közlés céljából kialakul az iratok harmadik fajtája, a levél, amely sokszor megközelíti a hivatalos irat természetét és ezáltal is az iratfajták számtalan változata tarkítja az újkori iratanyag hatalmas seregét. »Minő módszer szerint vizsgálja hát az iratismeret az egyes ügyiratdarabot, az oklevelet, vagy egy levelet?« — teszi fel a nagy kérdést maga a szerző. Valóban, a módszer kérdése a legnagyobb probléma az újkori iratok milliós tömegének tanul-