Levéltári Közlemények, 26. (1955)

Levéltári Közlemények, 26. (1955) - Komjáthy Miklós: A tihanyi apátság alapítólevelének problémái / 27–47. o.

A tihanyi apátság alapitóleveiének problémái 29 hatását különben is igyekeztek kiküszöbölni azzal, hogy a két részt az oklevél hátlapján pecséttel fogták össze. A hitelesség és egykorúság ellen a tanúk nevének, ül. a signonak nem sajátkezű bevezetése sem perdöntő bizonyíték. Fejlettebb kancelláriai gyakorlatban is előfordul ilyesmi. Súlyosabban esik azonban a latba az, hogy a tanúk «nevét, ill. signumát a megpecsételés után vezették rá az oklevélnek e célból előzően üresen hagyott helyére.

5 Ügy vélem, az eddigi kutatók túlságosan szimplifikálták a problémát, amikor <i kételyre okot adó jelek láttán ä kérdést a legélesebb formában vetették fel. A tanúk névsorának utólagos bevezetése és a. királyi jegyző harmadik személyben emlegetése — ezek, az oklevél kiállítását bizonyos távlatba helyező té^nyek — nem feltétlenül az egykorúság és hitelesség ellen szóló bizonyítékok. Lehetnek éppen a korra jellemző, sajátos körülmények következményei. Az oklevél kiállításában játszott szerepénél fogva különös jelentőséget tulajdonítok a Miklós presulra vonatkozó oklevélrészletnek. Vizsgálódásaimban tehát •ebből a problémából kívánok kiindulni. A nevezetes oklevélrészlet Miklós presulról azt mondja, hogy »beatissimus«. Legtöbben úgy vélik, hogy ez a jelző »beatae memoriae«-t »boldog emlékűt« jelent, vagyis, hogy akkor, amikor az oklevelet mai formájában leírták, Miklós presul már nem élt. Ezek szerint az oklevél végleges formáját nem fogalmazásával egyidejűen kapta. Fejérpatáky éppen e miatt kételkedett a privilégium eredetiségében. Erdélyi az egykorúság, ill. hitelesség, valamint az oklevél mai formájában való kiállítása •elhúzódásának ténye között mutatkozó ellentmondást úgy igyekezett feloldani, s az oklevél egykorú, eredeti voltát bizonyítani, hogy föltette: a megpecsételés és ünnepélyes formában való kiállítás valami oknál fogva késett, de azért még 1055-ben megtörtént s e késedelem alatt Miklós praesul meghalt.

6 Jakubovich Emil a »beatissimus« jelzőt nem »beatae memoriae-«-nek, »boldog emlékű«-nek értelmezte, hanem azonosnak vette azzal a jelzővel, amelyet a korai középkorban magas egyházi tisztségviselőkkel s az egyházi latinságban a pápával kapcsolatban ma is használnak.

7 Pais Dezső azonban nagyon helyesen utalt arra, hogy a korai középkor szokásaival, világszemléletével az efféle gyakorlat, hogy ti. valaki magát a legfelső fokú címek egyikével illesse, homlokegyenest ellenkeznék. Jakubovichcsal, ill. azzal szemben, hogy Miklós főpap sajátmagát nevezte volna »beatissimus«-nak még egy érvet hozhatunk fel, olyat, amelyet éppen az ő megfigyelése ad a kezünkbe. Szerinte Miklós püspök az oklevél tanúnévsorába »oklevélíróhoz illendő szerénységgel utolsónak jegyzi nevét a püspökök közé: Sig(num) Nicolai ep(iscopi)-«.

8 Aki valóban a középkorban egyetemesen kötelező szerénységi formulát ennyire tiszteletben tartotta, aligha címezte volna magát a legfelsőfokú egyházi jelzők egyikével.

9 " «j Olv. Szentpétery f.; Magyar oklevéltan. Bp. 1930. 43—44. 1. — Kumorovitz B. L.: A magyar pecséthasználat története a középkorban. Bp. 1944.. 23. 1. — Az oklevél pecsétjére vonatkozóan olv. Fejér Cod. Dipl. I. k. 394. 1. 6 Krit. Oki. 58. 1. 7 Jakubovich E.: Adalékok legrégibb nyelvemlékes okleveleink és krónikáink íróinak személyéhez. Magyar Nyelv XX. (1924.) k. 129. 1. s A kérdés legutolsó összefoglalása ifj. Horváth J. a 3. jegyzetben id. tanulmányában, 148. 1. 9 Egyébként Miklós püspök neve, ill. kézjegye nem közvetlenül a püspökök után, hanem azoktól három világi méltóság, két comes és a nádor signumával elválasztva áll.