Levéltári Közlemények, 25. (1954)
Levéltári Közlemények, 25. (1954) - Baraczka István: A selejtezés időszerű kérdései / 56–76. o.
66 ' • .• Baraczka István és azok iratanyagának selejtezéstől való mentesítésével a hivataltörténeti . igény eket messzemenően biztosítani kell. • A polgári korszakban az iratanyag ügyviteli értékét túlbecsülték. Bizonyos természetű anyagoknál, így különösen á gazdasági szervek anyagánál ez abban nyilvánult meg, hogy másfajta értéket nem is tulajdonítottak az iratanyag túlnyomó nagy részének. Az anyagnak ezt a részét az ügyvitelt érintő jogszabályokban előírt őrzési idő leteltével megsemmisítették. A magántulajdoni rend erre lehetőséget adott. Az anyag kisebbik hányadának, a levéltári, érték szempontjából mindenesetre a lényegesebbnek élettartamát meghosszabbította az ügyvitelben sem jeleritéktelen értéke, de ez az anyag is gazdasági, üzleti érdekből nem juthatott levéltári .értékének megfelelő helyére: a levéltárba. Más természetű, így a közigazgatási iratanyagnál az ügyviteli érték túlbecsülése abban nyilvánult, hogy 25—30 évig, sőt egyes esetekben ennél hosszabb ideig tartották viszsza az iratanyagot a működő szervek irattáraiban, ahol azok túlnyomóan ügyviteli szempontokat tekintő selejtezések során megtizedeltettek és tartósan sínylették a helyszűkével természetszerűen együttjáró nehézségeket. A »levéltárivá érettség-« állapotát sajnos sok iratanyag nem érte meg. Az iratanyag kezelésével megbízott, ügyvitelben jártas emberek hoszszú évtizedek gyakorlata után sem emelkedtek az iratanyag levéltári értékét megnyugtatóan áttekintő magasabb pontra. Ennek igazolására elegendő megemlíteni, hogy még Suhajdy György, segédhivatali aligazgató helytartótanácsi iratok selejtezésére 1873-ban tett előterjesztését sem tekinthették kielégítőnek az Országos Levéltár akkori levéltárosai, bár Suhajdy negyvenkét éves »-folytonos gyakorlatára« hivatkozhatott. Pauler Gyula az előterjesztésre adott észrevételében kénytelen megállapítani, hogy Suhajdy »jóformán csak hivatalos szempontból indul ki; oly iratokat, melyekre practicus szükség tapasztalata szerint sohasem volt, selejt tezhetőnek véli, a történeti, tudományos értékre figyelemmel nincs«. (V, ö. Magyar Országos/Levéltár hivatali levéltára I. 42/1875. jelzetén lévő iratokat.) Az iratanyag ügyviteli értékének túlbecsülésében rejlő veszély abban áll, hogy szűk prakticizmus nyomására az iratanyag levéltári értéke háttérbe szorul, sőt teljesen figyelmen kívül marad sokszor az iratanyag létének, de legalább is teljességének és épségének bizonytalan sorsával. *. Ügyviteli értékénél fogva —< ha történetesen csak ügyviteli értéke volna — csupán addig őriznék az anyagot, amíg az ügyvitelben szükség van rá. Az iratanyag minden egyéb értéke, mely indokát adja további levéltári megőrzésének: a levéltári érték fogalomkörébe tartozik. Az ügyviteli érték és levéltári érték viszonyát helytelen volna mechanikusan, szemlélni; azaz úgy tekinteni a dolgot, hogy az ügyviteli értéket automatikusan, adott időpontban felváltja a levéltári érték, amely az ügyviteli érték sírjánál mintegy megszületik. A két érték kétségtelenül bizonyos időkeretben szemlélhetően, de a legtöbb esetben ugyanannak a dolognak — az iratanyagnak —- két oldala. Levéltári érték keletkezik már akkor, araikor valamely tényt vagy viszonyt dokumentáló adat az iratanyag keletkezése során följegyzést nyer. Ugyanakkor azonban az adatok és irataik az ügyvitel szempontjából elsődlegesen jelentősek,, hiszen megörökítést sem nyernének,, ha az ügy elintézése nélkülözhetné azokat. Más oldalról: az iratanyag ügyviteli jelentősége a levéltár kapujában nem enyészik el. A levéltárosok, akik az ügyvitelhez időbén közelebb álló
