Levéltári Közlemények, 25. (1954)

Levéltári Közlemények, 25. (1954) - KRÓNIKA - Vörös Károly: Kapossy János (1894–1952) / 289–291. o.

290 Krónika Felismerte azonkívül — s a művészettörténész munkája itt kapcsolódik a levéltároséhoz —, hogy éppen művészetünk e tisztázíatlan korszakának feltárásainál, a megalapozatlan szellemtörténészkedő szintézisekkel szemben mekkora jelentősége van a levéltárakban rejtőző pozitív dokumentumanyagnak s e dokumentumanyag széleskörű rendszeres kutatásokon alapuló feltárásának. 1931-ben a magyai^országi barokk európai helyzetét vizsgáló tanulmányában nyíltan meg is mondja, hogy a rendszeres feltáró munka megindításáig „minden szintézis csupán hiányos adatokból nyert és kellően meg nem alapozott hiányos konstrukció, az egyéni szemlélet és ítélőerő egy megnyilatkozási formája, melynek lehet tán szubjektív igazsága, de tudományos objektivitása legalábbis erősen, vitatható. Ingó talajra épített kártyavár; amely alól az első pozitív adat kiránthatja a talpkövet". Alig 3 év után e feltáró módszer alkalmazására éppen ő maga mutat példát, összeállítva a XVIII—

XIX. századi magyarországi ötvösök hatalmas névsorát, közel 800 nevet. Munkájánsk szigorú módszerességére mi sem jellemzőbb, mint e névsor bevezetésében írt sorai: „a kutatás mai fokán elébe helyezzük egyes különálló csoportokat képező levéltári állagok avsgy bizonyos belső tartalmi szempont szerint körülhatárolható forrásanyag rendszeres és teljes kiaknázását, az innen-onnan gyűjtögető, bőséges aratást is ígérő tallózásnak". S e módszer helyességét" mi sem bizonyítja jobban, mint hogy e munkája, mely a XVIII—

XIX, század nagy összeírásainak pontos feldolgozásán épül fel, következtetéseit kritikus szűkszavúsággal összesűrítő nagytávlatú bevezetésében valóban meglepő gazdagságban tárja fel XVIII—

XIX. századi hazai ötvösművészetünk egész helyzetét és problémáit. A korszak azonban nem volt alkalmas arra. hogy a hasonló jellegű nagy feltáró kutatásokra irányuló kezdeményezések megfelelő támogatásban és folytatásban részesüljenek. Nemzeti kultúránknak a levéltárakban fekvő döntő fontosságú dokumentumai méltó, rendszeres, széleskörű feltárására akkor még nem kerülhetett sor. Kapossy ezután megjelent, mindig gondosan választékos stílusú, levéltári anyaggal gazdagon dokumentált, olykor mintaszerűen pontos forrásközlésekkel is kiegészített tanulmányai is így csak részletkutatások eredményeit közölhették. A levéltári anyag Kapossy János számára azonban mindamellett is nem csupán hazai művészettörténetünk gazdag forrásanyagát jelentette, s levéltári munkája sem merült ki csupán a feldolgozásban vagy forrásközlésben. Már disszertációjának írásával kapcsolatban is konkrét levéltárosi munkát végez: a szombathelyi püspöki levéltárnak a székesegyház építéstörténetére vonatkozó, addig kevéssé rendezett anyagát csoportosítja és állítja fel új rendben. Az Országos Levéltárban eltöltött évei alatt pedig — nem. utolsó sorban állandó kutatómunkája következtében — igen széleskörű anyagismeretre is szert tett, elsősorban a nagy központi kormányhatóságok anyagában. Szellemes, vitatkozásra mindig kész, sokszor maróan ironikus, kritikus természete mindig idegenkedett a tudományos munka mechanizálásától, tudományos kérdések misztifikálásától, de a levéltári szakkérdések iránt a kötelezőnél mindig jóval érdeklődőbb, széleslátókörű szakismeretekkel járt. együtt. Levéltári anyagismerete és szervezőképessége méltóan mutatkozott meg abban a nagyarányú rendezőmunkában, melynek során az 1940-es évek elején — az Országos Levéltár költöztetésének mintegy utolsó fázisaként — összesen kb. 2.000 állványméter anyag nyert mintacsomózást és felállítást. A munkát Kapossy János szervezte és irányította, — s jellemző rá, hogy arra is volt gondja, hogy az újonnan felállított anyag címfeliratai megfelelő tónusú papíron, stílusos betűtípussal készüljenek. Budapest ostromát az Országos Levéltárban, az iratanyag őrizetében éli át, mint annak a kis együttesnek tagja, .amely a német csapatokkal szemben nemzeti