Levéltári Közlemények, 24. (1946)

Levéltári Közlemények, 24. (1946) - Jánossy Dénes: Budapest ostroma és az Országos Levéltár / 1–11. o.

10 JÁNOSSY DÉNES aztán már maguk dobták el fegyvereiket, sőt legjobban szeret* ték volna, ha azokat tőlük lehetőleg távol, az épület lakatlan részeiben halmozzuk fel, abban a reményben, hogy az oroszok majd őket is betegeknek tekintik. A február i2=ére virradó éjjel fokozódó hevességgel folyt a Vár bombázása és a Levéltár súlyosabbnál súlyosabb talála* tokát kapott. Az épület állandó rengése, a katonák jajgatása, a haldoklók hörgése, és az éhezők és szenvedők segélykiáltásai drámai szimfóniává olvadtak egybe. A hajnali órákban érte az épületet az utolsó nagy csapás : a torony melletti épületrész több láncos bomba telitalálata folytán négy emelet magassága* ban omlott be, maga alá temetvén raktárainknak tetemes anyagát. Szerencsénkre azonban újabb tűz nem ütött ki és így az ostrom végeztével irataink jórészét — sérülten bár —, de sikerült a romok alól kimentenünk. Már délelőtt fehér zászlót tűztünk ki az épületre, hogy ezzel is felhívjuk a közeledő oroszok figyelmét épületünk sajá= tos rendeltetésére. Végre február i2*én délután három óra felé a Verbőczi=utca felől megérkeztek az első orosz járőrök, élükön egy szibériai hadnaggyal, akiket a kapu előtt fogadtunk. Barát= ságos mosolyára nagy megkönnyebbülés vett erőt mindenkin. Miután megmagyaráztuk neki az épület rendeltetését és közöl* tük vele, hogy egy német hadikórház van az alagsorban, végig* járta velünk a kórház helyiségét és megnyugtatni igyekezett a megrémült katonákat. Megértük tehát az első éjszakát, amikor hetek óta először békességgel térhettünk nyugvóra. A német hadikórház azonban továbbra is nagy gondot okozott nekünk. Sőt dantei tollra volna szükség annak érzékel* tetéséhez, ami ezután következett. A felszabadító hadsereg a járni tudó katonákat azonnal elszállította, ellenben a fekvő sebesültek továbbra is ott maradtak, s kellő gondozás híjján a halálozás köztük óriási méreteket öltött. Csak néhány nap múlva sikerült Kapossy János kollégánknak, akit az orosz egészségügyi parancsnokság felkutatására kértem fel, egy igen humánus orosz orvos=őrnagyra akadnia, aki ügyünket magáévá téve gondoskodott a sebesültek megfelelő elhelyezéséről. Mindez persze hosszabb időt vett igénybe, mert a sebesülteket hordágyon kellett a Győri*úti helyőrségi kórházba elszállít* tatnia, de addig is gondoskodott a napok óta éhezők ellátásáról. Március i=én végre az utolsó német sebesültszállítmány is elhagyta a Levéltárat. Ezzel a levéltári elégia utolsó szakaszához, a halottak el* temetéséhez érkeztünk el, amire saját erőnkből nem voltunk képesek. Hosszú napok, sőt hetek teltek el, míg az oszlásnak