Levéltári Közlemények, 20–23. (1942–1945)
Levéltári Közlemények, 20–23. (1942–1945) - ÉRTEKEZÉSEK - Bittner Lajos: A történetírás és a levéltártudomány / 4–28. o.
A TÖRTÉNETÍRÁS ÉS A LEVÉLTÁRTUDOMÁNY 5 alkotórészét teszik továbbá az irodai segédirományok, belső ügyviteli iratok, segédkönyvek is, tehát a hivatalos ügyek inté* zése folyamán készített mindennemű jegyzék, mint pl. a jegyző* könyvek (protokollumok, ügyviteli naplók), melyekbe folya= matosan bevezetjük a beérkező, valamint elküldött iratdara= bokát, és mint a mutatók, amelyek a tárgy szerinti nyilván= tartásra szolgálnak, s így tovább. A levéltárnok feladata már= most az, hogy ezeket az őrizetére bízott levéltári testeket a köz= igazgatás és a tudomány számára feltárja. A levéltárnok ebbeli feladata kiterjed a szerves fejlődés útján létrejött ilyenfajta organizmusok egyes olyan alkotórészeire is, amelyeket — amint ez túlságosan is gyakran előfordul — összefüggésükből év= századok folyamán kiszakítottak, de amelyek legalább egyes darabjaikban vagy kisebb csoportokban továbbra is fenn= maradtak. Ezek az alapvető tények a kérdések egész sorát vetik föl, és mind a közigazgatás, mind a tudomány szempontjából fontos, hogy megismerjük azokat a kísérleteket, melyek e kér= dések megoldására évszázadok során történtek. Egy állam és egy nép politikai, művelődési és gazdasági fejlődésének adatai viszonylag a legtartalmasabb és legmegbízhatóbb módon ugyanis a levéltárak iratanyagában találhatók fel. Feladatom tehát annak a bemutatása, hogy a kérdések megoldására irá= nyúló kísérleteket mennyire befolyásolták a történetírás és történetkutatás különféle irányai. A történeti anyagot előadó módszer szempontját tekintve a történetírás következő irányait 2 különböztethetjük meg: i. Elbeszélő (referáló) történetírás, mely megelégszik azzal, hogy a történeti események tényeit közölje (ilyenek a középkor annalesei, krónikái, a jelen történeti eseményeinek krónikaszerű feldolgozásai, mint pl. Schulthess «Europáischer Geschichtskalender»=je). 2. Oknyomozó (pragmatikus) történetírás, melyet koz= érthetőbben tanulságokat kifejtő történetírásnak nevezhetnék — jellegzetes képviselői Thukydides, Tacitus, Schiller, Voltaire — arra törekszik, hogy az események tényleges lefolyásából a jelen számára tanulságokat és irányvonalakat állapítson meg, a jövőre pedig analógiás következtetéseket állítson fel. Ez az irány mint a racionalizmus történetírása is jellemezhető, amely a forrás sokat csak tartalmi szempontok szerint értékesíti és nem mél= 2 Ebben az áttekintésben Bauei* V. kitűnő összefoglalását köve= tem: Einführung- in das Stúdium der Geschichte, z. kiad. (Tübingen, 1928) i?o—154. I.
