Levéltári Közlemények, 17. (1939)
Levéltári Közlemények, 17. (1939) - ÉRTEKEZÉSEK - Sinkovics István: A magyar kamara selejtezéseinek története / 84–129. o.
A MAGYAR KAMARA SELEJTEZÉSEINEK TÖRTÉNETE H3 az utasításszerűen „levéltári"-nak vett anyagra is kiterjesztette. A munkatervezet kidolgozását és végrehajtását a két iratőrzőhely közös ügyévé tette és a kérdés gyakorlati oldalát részletesen körülírta. Elgondolása szerint a selejtezés az irattárban kezdődik, mégpedig az 1805-ös határnál és egyelőre 1830-ig halad. A legfelsőbb irányítás Spiegelfeld báró pénzügyi főtanácsos kezében van, a munkát öt levéltári tisztviselő végzi, akiknek az akták sorsát elhatározó szempontokat és kétes esetekben az útbaigazítást a két legilletékesebb szakember: a segédhivatali igazgató és az allevéltárnok adja meg, egyszersmind ez ellenőrzi a selejtezés menetét. A selejtezők mindenegyes iratkötegben jegyzékeket készítenek, külön a selejtezésre ítélt, külön a levél tár jogosult iratokról, maga az iratanyag azonban további intézkedésig megbontás nélkül a helyén marad. A jegyzékeket, amelyeken feltüntetik az iratdarabok számát, kiállítási idejét és rövid tartalmát, minden hónap végén bemutatják a pénzügyigazgatóságnak, amely a jegyzékek alapján intézkedik, 6 * Ez a terv, amely lényegében az 1825-ös szabályzat átvétele és a való helyzethez igazítása, s amelynek különösen az vitathatatlan érdeme, hogy a selejtezés munkáját levéltári emberekre bízza, mint az előbbi kísérletek, szintén hamarosan megakadt. A selejtezés előkészítése nem bizonyult elegendőnek. így történhetett, hogy a levéltár erőit túlságosan igénybe vette és 8 hónap eltelte után minden hozzáértőnek be kellett látnia, hogy az eredmények messze a várakozás alatt maradnak. A pénzügyigazgatóság ilyen módon nem is tartotta célszerűnek a munka folytatását. Az öt levéltári tisztviselőt visszarendelte eredeti állomáshelyére és a selejtezést arra az időre halasztotta, amikor teljessé egészül a levéltár személyzete. 65 Az újabb sikertelenség azonban csak átmenetileg jelentette a selejtezés elmaradását. A helyhiány sokkal nagyobb volt, semhogy további halasztásokat megengedett volna. Alig két esztendő múlva, 1859-ben, a pénzügyigazgatóság szóbeli utasítására Frenreiss Mihály, a levéltár újonnan kínevezett igazgatója fogott hozzá a munkához. A sok elmélet, szabályzat, utasítás, abbamaradt kezdeményezés után a leggyakorlatibb kiindulást választotta: levéltári tisztviselők segítségével próbaselejtezést végzett és M O. L, kam. lt„ Decr. Cam. 223., 224/1856. 65 O. L., kam. lt., Decr. Cam. 95/1857. Levéltári Közlemények 8
