Levéltári Közlemények, 16. (1938)

Levéltári Közlemények, 16. (1938) - SZEMLE - Csobán Endre: Az Északamerikai Egyesült Államok új központi levéltárának munkája / 345–352. o.

SZEMLE 349' ságban ad felvilágosítást a Nemzeti Levéltárnak arról az anyagáról, amelyet 1937. június 30-íg átvettek. Csak a háborús élelmezési hivatal iratainál találunk részletbe vágó adatokat, amelyek a leltározáson már keresztülmentek. Egyébként a tájékoztató az átvételi jegyzékek adatain alapul, amelyeket a levéltár és az átadó hatóság az iratok szállítása előtt kölcsönösen aláírnak és kicserélnek, nem említve azokat az adatokat, amelyeket a szövetségi levéltárak vizsgálata folyamán szerzett a levéltár. A tájékoztató magában foglalja tehát az iratok megjelölését és mennyiségét. Közli az iratképző hatóság nevét, megalakulásának idejét, hatáskörét és egészen rövid történetét. Az iratok általános tartalma rendesen már a megnevezésből kitűnik. További felvilágosítások következnek bizonyos fontosabb tárgyak, személyek stb. megjelölésével; egy-két mondat az iratok állapotáról és arról, hogy évek szerint időrendben, tárgyak, személyek vagy más szempont szerint vannak-e csoportosítva. Ha az iratokból, vagy az iratokról már közlések jelentek meg nyomtatásban, az mindig jelezve van repertórium formájában. Hasonlóképpen meg vannak említve a leltárak, regeszták, iktatókönyvek és betűrendes mutatókönyvek is. Az egész anyag öt főcsoportra oszlik: 1, kongresszus, 2, minisztériumok, 3. önálló hivatalok, 4. igazságszolgáltatás iratai, és 5. filmek és hanglemezek. A hivatalok által már nem használt íratok átvételével függ. Össze és a szakirodalomban élénk vita tárgyát képezi a selejtezés kérdése. Az Egyesült Államokban a hivatalos iratok különösen 1917 óta szaporodnak hihetetlen mértékben és majdnem minden állami hivatalban felvetették a férőhely problémáját. Hivatalos felfogás szerint a keletkezett iratok nagy százaléka minden különösebb érték nélkül való és törvényes rendelkezések alapján megsemmisíthető. Már az 1889. évi 25 Stat. 672 sz. törvény félhívja a minisztériumok vezetőit, hogy a hatáskörük alá tartozó hivatalokban felgyűlt, nem maradandó értékű, vagy nem történeti érdekű („no permanent value or hístorical interest") iratokról, azoknak állapotáról és minőségéről pontos jelentést adjanak. Az ilyen jelentések alapján a szenátus és az alsóház két-két tagjából álló bizottság vizsgálja meg az iratokat s véleménye alapján a miniszter köteles az értéktelennek minősített anyagot eladni vagy más módon eltávolítani a hivatalos helyiségekből. Taft elnök 1912. március 16-án az 1499, sz, Executive Order-ben azzal egészítette ki a törvényt, hogy a miniszterek az értéktelen iratokról szóló jelentéseket a kongresszushoz való beterjesztés előtt küldjék meg a kongresszusi könyvtár igazgatójának, aki a történeti érdekre nézve adjon szakértői véleményt. Ez a rendelkezés volt érvényben a Nemzeti Levéltár szervezéséig, A levéltár hatalmas apparátusa megbízhatóbb eljárást fejlesztett ki a kiselejtezhető iratok vizsgálatára s az 1934. évi nemzeti levéltári törvény rendelkezései értelmében most már a nemzeti levéltárnok terjeszti a