Levéltári Közlemények, 16. (1938)

Levéltári Közlemények, 16. (1938) - SZEMLE - Wellmann Imre: A zürichi nemzetközi történettudományi kongresszus / 319–323. o.

• 322 SZEMLE létrejött iratanyag — a tudományos kutatás szempontjából — a hódító számára csak egy epizódot világít meg, egy dinasztia sikereit, kormányzásának módszereit, míg a nemzet számára, „mely e földet századokon át bírta s e megszakítás után ismét bírja" (!), nemzeti életének nélkülözhetetlen forrása az, nélküle története nem lenne folyamatos, egyszerűen nem lenne történelem; de formális szemszögből is: minden változás esetén a korábbi hatóság természetszerűleg átadja irattárát utódának {!), s így kell ennek lennie nemzetközi vonatkozásban is. Nem szükség részleteznünk, hogy a tétel ilyen megfogalmazása: ,,cuíus regio, eius acta", távolról sem megnyugtató. A mai, újjászületett Lengyelországot illetően — határainak mai kiterjedésében — még csak megállhatna ez a tétel (jogosultságát ebben a vonatkozásban a középkorig is visszanyúló történeti érvekkel támogatta Jadwiga Karwasinska előadása: „La remise des archíves dans les traités de l'Est européen"), de általánosabb érvényre csak akkor tarthatna számot, ha a „hódító" és a „nemzet" fogalmát pontosabban körül tudnók írni, még pedig nemcsak az „okkupálás" s a „századokon át való és mai birtoklás" jelzőivel, Maga Síemíenskí is tudatában van a nehézségeknek, de csak előadása végén tér ki arra, hogy van rá eset, amikor „az állam és a nemzet fogalma nem fedi egymást", S a megoldás, amit erre az esetre ajánl, hogy t, í, mérlegelni kell, melyik államnak fűződik több érdeke a vitás terület történetéhez s melyiknek a történettudományára nézve produktívabb a kérdéses levéltári anyag, — aligha vágná útját politikai tendenciák érvényesülésének s aligha hárítaná el az akadályokat a méltányos megegyezés útjából. De még ahol a szomszédos államok mai határaikat „tartósnak" és ,,legálisnak" tekintik, még ott is nagy nehézségekbe ütköznék a „cuius regio, eius acta" elv alkalmazása. Ha az idegen hatalom a meghódított földön külön helyi vagy megfelelő külön központi adminisztrációt szervezett, ennek levéltára még csak átadható, esetleg a központi levéltárból is a megfelelő territoriális departamentum anyaga, ha van ilyen. De ott, ahol a központi igazgatás iratanyagát darabróldarabra kellene szétválogatni, a hódolt területre vonatkozó iratok átadása Siemieriski szerint is „csaknem" lehetetlen, S hozzátehetjük: ott is, ahol keresztülvihető, inkább megcsúfolása a proveniencia elvének, semmint megfelelő nemzetközi alkalmazása. Hogy ezt az elvet, „minden tudományosan komolyan vehető levéltári kezelés alpelvét" a gyakorlatban, legalább befelé, hogyan kell nagyvonalúan végrehajtani, arra Ludwig Bittner élőadása {„Das Gesamtinventar des Wiener Haus-, Hof- und Staatsarchivs") nyújtott követendő példát, A tanulságos előadás részletes ismertetését mindenki el fogja engedni, aki a Bittner vezetése alatt folyó céltudatos és nagyszabású munkát a Haus-, Hof- und Staatsarchiv leltárának hatalmas köteteiből s az „Archívi"-ban megjelent ismertető cikk révén megtanulta becsülni,