Levéltári Közlemények, 16. (1938)

Levéltári Közlemények, 16. (1938) - IRODALOM - Ember Győző: Ruppel-Kuhfuss, Edith: Das Generaldirektorium unter der regierung Friedrich Wilhelms II. mit Berücksichtigung der interimistischen Instruktion von 1798. (Berliner Studien zur neueren Geschichte, H. 2.) Würzburg-Auhmüle, 1937. / 289–291. o.

290 IRODALOM elvével, amin a Generaldirektorium munkája a szervező I. Frigyes Vilmos elgondolásának megfelelően alapult, és áttért az ügyosztályok (departamentumok) rendszerére, A tárgyi és területi alapon szervezett ügyosztályok élén egy-egy államminiszter állott, aki egyedül volt felelős a maga ügyköréért, amibe a többi miniszter nem avatkozhatott bele. Az ügyintézésnek ez a módja, amely Angliában és Franciaországban már a XVIII. században a minisztériumok kialakulására vezetett, sokkal jobban megfelelt Nagy Frigyes uralkodói egyéniségének, aki jobban szeretett személyekkel, mint testületekkel tárgyalni és dolgozni, s aki elég tehetséges, szorgalmas és erélyes volt ahhoz, hogy a kormányzat egységét a hivatalok decentralizálása mellett saját személyében biztosítsa. Utóda azonban nem rendelkezett ezekkel a képességekkel, amit jól látott kormányzati kérdésekben oktatója, majd nagy befolyású bizalmas tanácsadója, J, C. Wöllner titkos pénzügyi tanácsos, a II, Frigyes Vilmos alatti reformok tulajdonképeni kigondolója és megvalósítója. Wöllner az egyes állammíniszterek önállóságát azáltal akarta megtörni, hogy újra visszatért a testületi ügyintézésre, amely szerint minden ügyet a Generaldirektorium tanácsa tárgyalt meg és közös elhatározás alapján döntött el, A döntés természetesen az uralkodó jóváhagyása elé került, s a végső szót a fejedelem Wöllner meghallgatása után mondta ki. Éles ellentét volt tehát a kormányzat lényegében személyi, s csak formailag testületi módja között, amit Wöllner sem tudott áthidalni. Egyes ügyosztályokat eleinte több-kevesebb önállósággal ruháztak fel, majd II. Frigyes Vilmos halála után újra viszszatértek az ügyosztályi rendszerre, amely a gyakorlati követelményeknek sokkal jobban eleget tudott tenni. Ezalatt azonban 12 év telt el megszakítás nélküli tárgyalásokkal, javaslatok és vélemények kidolgozásával, új ügyosztályok létesítésével, régiek megszüntetésével, összeolvasztásával, tárgyi tapasztalatokkal és személyes viszálykodással. A folytonos reformoknak az állam inkább kárát látta, mint használ. Ruppel-Kuhfuss ezeket a tárgyalásokat aprólékos részletességgel írja le, sokkal bővebben ismerteti, mint amennyire jelentőségük megérdemelné, Ezzel szemben szinte teljesen figyelmen kívül hagyja azt, amivel egy hivataltörténetí monográfiának elsősorban kellene foglalkoznia, a Generaldirektorium belső életét. Tisztviselői közül csak a miniszterekről és a titkos pénzügyi tanácsosokról szól, de róluk sem mint hivatalnokosztály képviselőiről, hanem inkább mint államférfiakról. Az alsóbb hivatalnokokat, a segédhivatalokat, az ügyintézés és iratkezelés részleteit teljesen figyelmen kívül hagyja. Minden során érezni lehet, hogy sem diplomatikai, sem levéltári szempontok nem merültek fel előtte. Ami annyival érthetetlenebb, minthogy csak 12 év történetét dolgozta fel, s nemcsak utasítások alapján, hanem maguknak az iratoknak áttanulmányozása után.