Levéltári Közlemények, 15. (1937)

Levéltári Közlemények, 15. (1937) - ÉRTEKEZÉSEK - Ember Győző: A magyar királyi helytartótanács ügyintézése I., 1724–1783 : [első közlemény] / 84–161. o.

A HELYTARTÓTANÁCS ÜGYINTÉZÉSE 89 általánosságban mozogjanak, mert így jobban remélhette, hogy a gyakorlatban majd a maga álláspontjának megfelelően magyarázhatja őket. Sikerült a rendek szövegezésébe egy-két — első pillantásra jelentéktelennek látszó — mellékmondatot beleszőnie, amelyekkel a helytartótanácsot az örökös tartományok kormányszékeivel (gubernium, régimen) helyezte egy vonalba. Ezáltal ellenmondásba került azzal a világosan rendi eredetű másik szövegrésszel, amely kimondotta, hogy a helytartótanács közvetlenül az uralkodó alá tartozik és független minden udvari hatóságtól. Hiszen köztudomású volt, hogy az örökös tartományok kormányszékei e tartományok legfőbb hatóságától, az udvari kancelláriától kapták a rendelkezéseket, nem közvetlenül az uralkodónak alárendelt, azaz udvari, hanem másodfokú, országos hivatalok voltak. A valóságban, a törvény világos rendelkezésével ellentétben, a helytartótanács is csak ilyen másodfokú, országos hivatal lett. A törvény betűjét ugyan annyiban tiszteletben tartották, hogy a helytaróanácshoz az uralkodó nevében mentek a határozatok és ő is egyenesen a királyhoz címezte felterjesztéseit. Ezeket azonban a magyar udvari kancellária nézte át és tett róluk véleményes javaslatot, tehát lényegileg is felülbírálta őket, nem pedig csak formába öntötte a határozatokat, ami ellen kifogást a helytartótanács nem is emelhetett. A magyar udvari kancelláriának ez a felülvizsgáló szerepe mindenesetre sértette a helytartótanács önállóságát, ellentétben állott a törvény betűjével, nemzeti szempontból azonban mégsem volt sérelmes, mert a kancellária magyar udvari hatóság volt és a korábbi századok országgyűlései éppen azon fáradoztak legtöbbet, hogy a magyar ügyek intézésére befolyást szerezzenek számára. Nemzeti szempontból sokkal nagyobb veszedelem rejlett abban a körülményben, hogy a kancellária nem az utolsó fórum volt az uralkodó előtt, hanem a fontosabb ügyek még a király legbizalmasabb tanácsadóínak kezén, e korban az úgynevezett miniszteriális konferencián is átmentek, vagypedig egyszerűen egy valaki a bizalmas tanácsadók közül — a helytartótanács felállítása idején pl. a már említett Mannagetta — határozott róluk. Az uralkodót a törvények nem tudták megakadályozni abban, hogy annak a tanácsát hallgassa meg, akiben leginkább megbízott, mert ennek a meghallgatásnak az uralkodói döntés formai részében semmi nyoma sem maradt. Az egykorúak termé-