Levéltári Közlemények, 15. (1937)

Levéltári Közlemények, 15. (1937) - IRODALOM - Fekete Nagy Antal: Budapest történetének okleveles emlékei. Csánki Dezső gyűjtését kiegészítette és sajtó alá rendezte Gárdonyi Albert. Első kötet. 1148–1301. Budapest, 1936. / 302–305. o.

304 IRODALOM kivonat, amilyenre Mályusz Elemér a pálos-oklevelek közlésekor folyóiratunkban kitűnő példát nyújtott, A 20, számú, 10 oldalra terjedő oklevél szószerinti közlését némely halvány budai vonatkozásainak kiemelésével jól helyettesítette volna pár soros kivonat. Ezeknek a fővárost csak per tangentem érdeklő okleveleknek a szószerinti közlése, nem tekintve azt, hogy később egymagukban köteteket tesznek majd ki, legfeljebb abban az esetben volna indokolt, ha a több példányban vagy átiratokban is fennmaradt oklevelek szövegét kritikai apparátus kísérné. Az oklevelek közlésében az, egységes szempontoknak a szigorú alkalmazását, sajnos, következetesen nem találjuk meg. A helyneveket hol mai alakban és helyesírással, hol pedig eredeti alakjukban adja a szöveget megelőző kivonat, így pl. a 166, lapon „Tárnok", a következő lapon pedig már „Tawarnuk" alakban közli ugyanannak a helységnek a nevét, A helynév eredeti alakjának a kivonatokban történt alkalmazását semmi esetre sem tartjuk helyesnek, különösen amikor a magyarázó jegyzeteket az egész kötetben sajnálatosan nélkülöznünk kell. Tekintve azt, hogy a mai főváros középkori egyházi testületeinek a birtokai szétszórtan feküdtek az egész országban, az oklevelekben előforduló helyrajzi és személyi adatoknak a megfejtése, különösen ott, ahol még a vármegye sincs megnevezve, sok esetben igen nehéz feladat elé állítja a kutatót. Ilyen körülmények között a jegyzeteknek az elhagyását igen súlyos fogyatkozásnak kell minősítenünk, amit pedig a későbbi időkre vonatkozó már összegyűjtött nagy anyag birtokában a szerkesztőnek könnyen módjában állott volna pótolni, A kötet az oklevelek közlésében az akadémiai forrásközlésí szabályzatot veszi alapul, attól azonban egy lényeges pontban eltér: nevezetesen a szándékosan elhagyott szövegrészeket jelző szaggatott vonal helyett az „etc," rövidítést alkalmazza. Az eltérés indokolásával nem érthetünk egyet, mert az etc. alkalmazása esetén nem tűnik ki, hogy a vatikáni regesztakőnyvekből, vagy más helyről vett másolatok már az alapul vett szövegben meg vannak-e csonkítva, vagy pedig a szerkesztő csonkította meg közlésében. Viszont a bevezetésből nem tűnik ki, hogy a két vagy három etc, mit jelent, aminek a számával talán az elhagyott szövegrészek hosszúságát akarta érzékeltetni a szerkesztő, Az etc, alkalmazása sem következetes minden vonalon, a szerkesztő Ányos Lajosnak az akadémiai szabályzat szerint készült kitűnő másolataiban igen sűrűn bennefelejtette a kihagyásokat jelentő szaggatott vonalakat. Az átírt oklevelek feltüntetésénél is az etc. jelet használja a szerkesztő az eddig elfogadott és bevált, a kiadás és az oklevél keltét megnevező utalás helyett, ami ismét csak nehézségek elé állítja a kutatót és a kelet feloldására kényszeríti, Ez az új jelzés azonkívül az eddigi világos jelzéssel szemben még további homályt is kelt, mint a 119. számú oklevélben, ahol az