Levéltári Közlemények, 15. (1937)

Levéltári Közlemények, 15. (1937) - IRODALOM - Vevér Emil: Szilágyi L.: A királyi secretariusok intézménye és az újkori magyar állam. Klny. a Domanovszky-emlékkönyvből. 1937. / 292–293. o.

292 IRODALOM különben nem is tudott volna céljának megfelelni. Ez a cél SL jogbiztosítás volt, A szerint, hogy az oklevelek ezt a szerepüket a folytonosan változó viszonyok kőzött hogyan tudták a legeredményesebben betölteni, változott tartalmuk és alakiságuk is, (Ezért váltak ezek az írásos emlékek számunkra történeti forrásokká is,) — A szerző is ezt a már ismert álláspontot vallja tanulmányában, de újat is nyújt: nem elégszik meg ezeknek a változásoknak egyszerű megemlítésével, hanem megkísérli azt is, hogy az okleveleknek a magúik kora jogi és mástermészetű viszonyaival való kapcsolatát feltárja s ebből az okés okozatszerű összefüggésből megállapítsa azokat a ható erőket, — „indíttatásokat"(!) — melyek az oklevéladásban, helyesebben: az oklevelek bizonyító értékében koronként észlelhető módosulásokat előidézték. Ezzel nemcsak az egyes korszakokban kialakult gyakorlat már kész eredményeit kapjuk meg, hanem magának a fejlődésnek útját is végigkísérhetjük. Ennek a fejlődésnek egyes fontosabb szakaszát átlagosan egyegy évszázadnyi idő határolja, A hazai oklevéladás kezdetén (XI, század), az egyszerűbb állami és társadalmi életformák között, oklevelek mellett még jelentős szerepe van a szóbeliségnek, a tényt bizonyító tanuk vallomásánajk, A XII, század életképesebb gyakorlat kialakulását mutatja; amikor az oklevelek nem a szóbeliség eszközeivel, hanem a pecsét tekintélyével nyernek bizonyító erőt. A kötelező írásbeliség, az oklevéladó szervek (kancellária, egyházi testületek) működésének megindulása egyre jobban kiküszöböli az ingatag szóbeliséget s megalapozza az okleveles bizonyítást, mint az állami és társadalmi élet mélyreható átalakulásában egyedül célravezetőolyan eszközt, mely vitás esetekben döntésre alkalmas. Ebben az időszakban — az előbbiekkel ellentétben — már a sajátos magyar viszonyokban gyökerező változást, tehát magyar fejlődés jeleit látjuk. Ennek utolsó szakasza a XIV, századra esik, mely már belsőleg és külsőleg is kiforrott alakot mutat és az okleveles bizonyítás teljes érvényét jelenti, A most vázolt fejlődési folyamatot a szerző a szakirodalomra és az okleveles anyagra való bőséges utalásokkal ismerteti és bizonyítja, bár érvelése nem mindig meggyőző. Ennek oka talán abban is rejlik, hogy tanulmányának szerkezete kissé laza, a már elmondottak gyakran ismétlődnek s olvasás közben gyakran az az érzésünk, hogy kevesebb szóval itt-ott többet lehetett volna mondani, Azt is csak sajnálni tudjuk, hogy a különben figyelemre érdemes műben lépten-nyomon idegenszerű mondatszerkezetre és kifejezésekre („eltekintve a politikai kapcsolatoktól", „nélkülözte a tartósságot", „képezték az alapját", „kikövetkeztet") bukkanunk. Sümeghy Dezső. Szilágyi L,: A királyi secretaríusok intézménye és az 'újkori magyar állam. Különlenyomat a Domanovszky-Emlékkönyvből. 1937, 547—561, 1. — Szerző a királyi secretarius-