Levéltári Közlemények, 12. (1934)

Levéltári Közlemények, 12. (1934) 1–4. - ÉRTEKEZÉSEK - Klein Gáspár: A magyar levéltárvédelem kérdése / 1–28. o.

A MAGYAR LEVÉLTÁRVÉDELEM KÉRDÉSE 27 ban mondva a levéltárügynek ideiglenesen megyei keretben való államosítása azért is kívánatos, mert így egy bizonyos idő alatt, mondjuk egy évtized leforgásával, tisztán látható, hogy mennyi anyag gyűl egybe egy-egy vármegyei körzetben, tehát hány megyei levéltárból alakítható egy levéltári kerület? Arra is alkalmas lesz ez a szervezet, hogy meg lehessen látni, a tulajdonjog-fenntartással elhelyezett törvényhatósági iratok szerelése milyen mértékű, és így az iratbeszolgáltatás idejének kérdése is rendeződik akkorra, midőn a kerületi megoldás terére lépünk. A megyei átmeneti rendezés tehát mintegy előkészítés lenne, mely előkészítés alatt kítapasztalhatóvá válnának a kerületi megoldás mellett követendő eljárások s nem kellene ezekkel később bajlódni, sok elgondolást a gyakorlat vagy igazolna, vagy megdöntene s már egy kiforrott rendszerrel lehetne a végleges megoldás alkalmával számolni. Az államosítás szinte progresszíve halad előre, előreláthatólag ez elől elzárkózni úgysem lehet, legfeljebb csak elodázható, késleltethető az időpont, de ezen késleltetésre ráfizetünk, meg kell tehát valósítani, — viszont, mielőtt egy helyesnek gondolt rendszer megvalósítására térnénk át, talán ajánlatos volna a rendszer előnyeit, de egyúttal hátrányait is vizsgálat tárgyává tenni, amely vizsgálat a megyei keretben való ideiglenes megoldás mellett bizonyára lehetővé válnék. Lehet, hogy azon átmeneti idő alatt költséges lesz a kérdés rendezésével kapcsolatos ideiglenes megoldás, egy nagy előnye azonban kétségtelenül lesz: megvilágítja a követendő eljárás menetét s mentesít későbbi költségesebb rendezés, illetőleg helyesbítés alól. A levéltárüggyel kapcsolatban ki kell még térnünk egy kérdésre. Előfordult, hogy bizonyos okmány hitelesítésére lett volna szükség, mely nem a levéltárban volt, így tehát az illetékes levéltárnok nem hitelesíthette; a hitelesítésre jogosult királyi közjegyző a hitelesítést megtagadta, azon elvből indulva ki, hogy csak azt az okmányt hitelesítheti, melyet el is tud olvasni. A királyi közjegyző járatlan a diplomatikában és a paleográfiában, egy XI— XV. századbeli oklevélben pedig, sőt még a XVI. századbeli oklevélben avagy aktában is épen elég rövidítés akad, a XVII. századbeli írás pedig maga minden rövidítés nélkül is alig olvasható, így nem is kívánható, hogy azt a közjegyző el tudja olvasni, álláspontja tehát mindenképen helyeselhető. Minthogy pedig megtör-