Levéltári Közlemények, 11. (1933)

Levéltári Közlemények, 11. (1933) 1–2. - Ismertetések - Szabó István: Archivalische Zeitschrift, dritte Folge, 8. Bd. (1932) / 157–160. o.

158 ISMERTETÉSEK a schematikus e így erősen selejtezhető anyag, azonban? Pantlen is hangsúlyozza, hogy a selejtezőnek jól kell ismernie a gazdasági élet formáit s hogy a gazdasági iratok legtöbbször a politika-, a had- és államtudományok szempontjaiból is értékelés alá vetendők. Helmuth Rogge „Zeitgeschichtliche Sammlungen als Aufgabe moderner Archive" címen a levéltárügynek egy, a mai alakjában új, de voltaképen régi kérdését világítja, meg s elsősorban a különféleképen értelmezett „Zeitgeschichtlich"' jelentéstartalmát tisztázza éles logikával, mindazt a jelenséget e kifejezés alá foglalva, ami egy-egy kor belső tendenciáinak és eszméinek együttesébe tartozik. Ez az átfogó értelmezés a modern levéltárpolitika célkitűzéseire is kihat s érdeklődését rátereli a hivatalos levéltári anyagon kívül állá kortársi forrásokra és hagyatékokra. A szerző szerint a közhatósági levéltárak első feladata mindig a hivatali irattárak átvétele marad, de törekedni kell a fenti forrásgyűjtemények és hagyatékok gyűjtésére is. Paul Glück „Graphologie und Geschichtsforschung" című tanulmánya, mely erősen magán viseli a szellemtörténeti irány hatását, kétségtelenül érdekes kísérlet arra, hogy az. írás külső alakjából, mint többé-kevésbbé mindig egyéni sajátságból következtető, egyébként kevés bizalmat keltő „grafológia" a történetírás segédeszközeinek rangjára emeltessék. A szerző példákon mutatja be, hogy Gusztáv Adolf aláírásaiból miként elemezhető ki a határozottság, szigorúság, zárkózottság, gyors lendítő erő, képzelet és szárnyaló tervezés éppúgy, ahogy Wallenstein aláírása az erőszakos, Szavoyai Jenőé a fegyelmezett, a gáncs- és félelem nélküli lovagi egyéniség jegyeit viseli magán, Nagy Frigyes különböző események között ós különböző időben készült aláírásaiból pedig lelkiállapotára ós hangulatára következtet vissza.. A szerző szellemes módszerével levonható következtetések valóban érdekesen azonosíthatók nagy történelmi egyéniségeknek tudatunkban kialakultán élő vonásaival, kérdés marad azonban, hogy az intuíció, melynek e „leolvasás"-okban döntő szerepe van, magárahagyatottan közel tud-e férkőzni a valóság képéhez. Max Stois a modern levéltárpolitika egyik legnehezebb,, de megoldást egyre nyomatékosabban sürgető kérdésével foglalkozik: van-e joga az államnak a magántulajdonban levő levéltári anyagra? Reámutat e levéltári anyag nagymérvű pusztulására, sőt pusztítására s elsősorban azt a kérdést vizsgálja meg, hogy a közhatósági levéltárakban letétként