Levéltári Közlemények, 3. (1925)

Levéltári Közlemények, 3. (1925) 1–4. - VEGYES KÖZLEMÉNYEK - Gombos Albin: Márki Sándor (1853 március 27–1925 július 1.) / 315–317. o.

316 VEGYES KÖZLEMÉNYEK gyenge, de árnyalatok kifejezésére annál inkább hajlékony hangja teljesen betöltötte a termet. Az írás többé-kevésbbé megkötötte, az élőszó azonban szabad utat nyitott neki, hogy pusztán lélektani alapon áthidalja a rég letűnt századok történetében mutatkozó szakadékokat. Csodálatos érzéssel meg tudta sejtetni olyan tények okozati összefüggését is, amelyek a hiányos adatok következtében egymással semmiféle kapcsolatot sem mutatnak. Mindezeken felül sokoldalú képzettsége is nagyban növelte előadásának értékét és érdekességét. Mert nemcsak historikus volt. Elevenen érdeklődött a tudás minden terén megnyilvánuló haladással szemben, hogy az abból levonható következtetésekkel az egyes korszakok általános jellemzését megfoghatóbban érzékeltesse. A régmúlt kimagasló szereplőit inkább megérteni és megértetni akarta, nem pedig ilyen vagy olyan irányban elítélni, avagy felmagasztalni. Mindig az embert kereste, az emberi lélek ezerszálú csomóját igyekezett kibogozni. Dózsa Györgyöt, a nagy francia forradalom véres diktátorait úgy kezelte, mint a jó doktor a betegeit; korokról ós egyénekről lefejtó a rájuk kent hazugságokat, a feledésbe merült érdemeseket kiemelte a homályból és nem sajnált éveket tölteni azzal, hogy a középkor névtelen barátjainak rengetegében összeszedegesse a tudományoknak azokat az apró vértanúit, akiknek pihenést nem ismerő szorgoskodásán alapozódik meg az újabb kor díszes kultúrája. Mint az igazi nagyok, ő maga sem sejthette az egyéniségében rejlő varázst, amely családtagokként sorakoztatta köréje a tanítványokat, a fiatalok mellett azokat is, akik már az élet útjait járták. Könyvekkel, vagy útbaigazításokkal, buzdító elismeréssel vagy serkentéssel még azokat is állandóan ellátta, akik már hosszú évek óta önállóan működtek az ország különféle iskoláiban. Mekkora levelezése volt! Hány ember gondját ós reményét, örömét és búját, munkakedvét ós ellanyhulását kellett számontartania! És számontartotta. Egy-egy tanítványt a sors megtépázhatott, maga a mester azonban mindvégig ugyanaz maradt, aki volt; az o ereje, végtelen szeretete ebben a munkában sohasem fogyatkozott meg. Tudta, hogy miért dolgozik, tudta, hogy kinek nevel olyan munkásokat, akik Örökölni fogják az ő nagy magyar lelkének egy-egy szemerkójét. Tudományos munkálkodásában kifejezetten nem osat-