Levéltári Közlemények, 2. (1924)

Levéltári Közlemények, 2. (1924) 1–4. - VEGYES KÖZLEMÉNYEK - Hóman Bálint: Tasnádi Nagy Gyula (1849–1924) / 203–205. o.

204 VEGYES KÖZLEMÉNYEK az utolsó öt évben országos főlevéltárnoki rangban, az intézet élén állva, eredményesen működött. Hivatalos működése közben alapos történeti ismeretekre - tett szert, s a paleográfia és a diplomatika elsőrangú szakértőjévé képezte ki magát. A szakfolyóiratokban és önállóan több becses, széleskörű ismeretekről tanúskodó értekezése és tanulmánya (A magyar nemzetségekről, A turulról, Királyi hadbaszállások, Zemplén vármegye a XVI. században) jelent meg; alapos történeti tudása és irodalmi ízlése hivatása magaslatán álló szerkesztővé avatta (Századok, 1898—1908-ig); tudományos működésének igazi terrénuma mégis az adatgyűjtés és forrásközlés volt. E téren a legkiválóbbak közé tartozott. Károlyi Árpáddal, Fejérpataky Lászlóval és más kortársaival előharcosa yolt a hetvenes években külföldön már általánosan elfogadott kritikai forrásközlési módszernek. Ez irány hívei a felületes és szabados szövegközlések, másrészről az ennek visszahatásaképen divatbajött betűhív szövegközléssel szemben a szöveg értelmének bizonyos megállapított, kritikai szabályok alapján történő „helyreállításával", a szöveg „következetes rendbeszedésével", a középkori oklevélírók szubjektív szeszélyének tulajdonított, az interpunkcióhan, nagybetűk alkalmazásában, egyes betűk (c és t, u és v stb.) vegyes használatában stb. nyilvánuló „következetlenségek" kiküszöbölésével, a rejtett vagy homályos részletek megoldásával, a hiányok kritikai kiegészítésével és teljes kritikai apparátussal, valamint mutatókkal felszerelve kívánták a forrásokat kiadni. E módszer kétségtelenül igen nagy könnyebbségére van a kiadványt forgató tudósnak, de az eredetit betűhíven visszaadó közlési móddal szemben csupán akkor vezethet jó eredményre, ha a kiadó nemcsak biztos szemű paleografus, hanem egyben szuverén ura a latin és magyar nyelvnek, s a legszélesebb körű diplomatikai ós általános történeti ismeretek birtokában van. Nagy Gyula e kvalitásokkal teljes mórtékben rendelkezett. A gróf Sztáray-család kétkötetes oklevéltára, az Anjou-kori okmánytár VII. és sajtóra készen álló VIII—

IX. kötetei, s a másokkal együtt szerkesztett Hazai Oklevéltárban és Zalamegyei Okmánytárban, valamint más kiadványokban és folyóiratokban megjelent forrásszövegei iskolapéldái az eszményi szövegközlésnek. A teljes akribiával megállapított szöveg, a tiszta magyarsággal írt, rövid, kifejező regesták, a széleskörű tudásról és nagy történeti érzékről tanúskodó kritikai és tárgyi jegyzetek, a pontos mutatók — mint azt Fejérpataky már évtizedek előtt kimondta —- „minden hasonló természetű kiadvány fölé eme-