Feiszt György (szerk.): Requiescat in pace. Levéltáros nekrológok 1923-2011 (Székesfehérvár, 2012)
NEKROLÓGOK - Békefi Rémig (1858-1924)
Békefi Rémig (1858-1924) Első nagyszabású művét az alig 33 éves vidéki szerzetes-tanár a következő ajánlással bocsátotta útjára: átadom művemet a hazai tudománynak, őrködjék fölötte a vallásosság és hazafiság géniusza! S váljék dicsőségére édes hazámnak és szeretett rendemnek.” (A pilisi apátság története. I. k. Előszó.) Világosabban és szebben nem lehetne megrajzolni Békefi Remignek, a történetírónak és embernek képét, lelki berendezésének jellemző vonásait, mint ő maga teszi ezzel a pár egyszerű, legbelsőbb érzésből fakadt szóval. Csak az tudja megérteni őt, aki nemcsak hideg ítélettel olvasta a XV1I-XVIII. század nagy szerzetes-történetíróinak műveit, hanem a szerzőben kereste és megismerni kívánta az embert, az önfeláldozó kutatót, ideálok töreüen lelkű hirdetőjét, a munka rajongóját. Élete utolsó pillanatáig fiúi érzéssel csüggött szabad akarattal választott nagy családján, rendjén, s ez a tiszta, mély érzése adott törékeny szervezetének erőt ahhoz, hogy összegyűjtse a ciszterciek magyarországi munkásságának emlékeit. Tízévi odaadó munka eredménye képen 1891- ben kiadta a pilisi apátság történetének első, a következő évben a második kötetét, majd a pásztói és a cikádori apátságok történetét. Élete munkája nagyobb részét tehát „szeretett rendje” emlékeinek felkutatására áldozta. Kutatásai közben érdeklődése mindinkább a tanításügy történetének kérdései felé fordult. Hogy csak főbb műveit említsük, akadémiai székét a ciszterciek párizsi iskoláztatásáról szóló értekezésével foglalta el (1896) s a következő években kiadta, és részletesen ismertette a debreceni, sárospataki és marosvásárhelyi ev. ref. főiskolák törvényeit (1899 és 1900). Hosszas kutatómunka kiért gyümölcsei „A népoktatás története Magyarországon 1540-ig” (1906) és „A káptalani iskolák története Magyarországon 1540-ig” (1910). Felsőfokú oktatásunk múltját tisztázta a veszprémi és a pécsi egyetem kérdéséről és Oláh Miklós nagyszombati iskolájának szervezetéről írott értekezéseiben. Minden műve egy-egy értékes bizonysága annak a felfogásnak, hogy „édes hazája” kultúrája mennyire nyugati és mennyire bensőségesen keresztény volt az egész középkor folyamán. Békefit, a tudóst, az anyag nagymérvű feltárása és feldolgozása jellemzi. Nagy műveihez búvárkodott a Magyar Országos Levéltáron és a Magyar Nemzeti Múzeum levéltárán és könyvtárán kívül számos megyei, káptalani és városi, sőt külföldi rendházi levéltárban is. Művei kompozíciója megfelel lelki alkatának: a töredékes anyag a keresztény szellem hatásának, vagy rendje történetének távlatában nyer megvilágítást; a sok apró adat ezáltal nyer fontosságban, s magasabb egységbe illeszkedik. Teljesség, lelkiismeretesség, szigorúan tudományos közlési módszer: ez tudós egyéniségének képe. Mint tanárt, és mint embert alig hivatott valaki jellemezni, mert mindazok, akik anynyira közelférkőztek leikéhez, hogy abba szabad pillantást vethettek, nem tudják kivonni magukat az onnan feléjük sugárzott jóság és szeretet varázsa alól. Nemcsak ő maga volt a munka fanatikusa, fiatal tanítványaiban is elsősorban a munkakedvet, a történeti érdeklődést iparkodott felkelteni, s azután módszeresen képezte őket, a tudományos munka legelemibb követelményeinél kezdve a tanítást. Előadásában páraüan világossággal és gazdag adatközléssel fejtette ki és tisztázta a fogalmakat, vázolta a történeti fejlődést. S amit talán először kellett volna dicséretére mondani: az a lelki közösség, mely közötte és hallgatói között az egyetemen felépült, később sem szakadt meg; ő mindig figyelemmel kísérte tanítványai életét, tudományos működését, azok pedig változatlan, szinte gyermeki szeretettel ragaszkodtak az aszkéta-arcú, jóságos kékszemű mesterhez, s hűségesen jártak a tanítása által kijelölt úton. 39
